dr. D. Fehér Zsuzsa - Pásztói Margil szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 1. szám (Budapest, 1959)

Székely Zoltán: Derkovits Gyula a Magyar Nemzeti Galériában

pengőt kapott érte. Ezt nemcsak azért említjük, mert ugyanebben az évben Szőnyinek 900-ért, Bernát hnak 800-ért és 1.200-ért, Aba Nováknak 1933ban 1000-ért, stb. került közgyűjteménybe műve — hanem főként mert Derkovitsról azt terjesztették, hogy azért nem tudott képet eladni, mert túl drágán adta és „nem lehetett vele alkudni." Leltárkönyvünkben lapozván sok kirívó példát találhatunk arra, hogy másod-harmadrangú, de ekkor jónevű festők mennyivel jobban jártak az állami és fővárosi vásárlásokkor, mint mesterünk. De mi csak a kiválóak, a vele bizonyos tekintetben egyenértékűek közül hoztunk fel néhány példát, bizonyítandó, hogy Derkovits, aki mindenkinél jobban rászorult az anyagi támogatásra, kb. feleannyit kapott ezért a képéért, mint amennyit kért s mint amennyit hasonló kvalitású polgári kollegái kaptak az övénél nem jobb képeikért. A hunyorító Önarckép (1930) ajándékként került 1933-ban a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe. Tamás Henrik műkereskedő, a Tamás Galéria tulajdonosa adományozta, a múzeumnak. Tamásnak jelentős érdemei vannak a modern magyar festőművészet propagálása és több kiváló modern léstőnk menedzselése terén. Derkovits is többször állított ki az ő Galériájában. Azonban csorbítja Tamás érdemeit, hogy üzleti vonatkozásban sosem és korántsem volt szerény, sőt. De erről alább még esik szó. 1934 márciusában végre a Főváros is rászánja magát és közli az immár nagyhírű festővel, hogy megvenné a Híd télen c. nagyméretű goauche-képét 400 pengőért. Erről a festményről egyöntetű vélemény, hogy Derkovits legszebb, legreprezentatívabb főművei közé tartozik. A Főváros vásárlással megbízott szakértői a Nemzeti Szalon ugyanezen hónap elején nyílott Tavaszi Tárlatán láthatták. A katalógusban a cím mellett az 1.500 pengő vételár jogosan szelepeit. Ugyanebben az évben a Főváros Berény és Márffy egy-egy nem túl jelentős tájképéért 800 pengőt, Bernáthnak Műteremben című képéért 1000 pengőt fizetett.

56 Derkovits tehát joggal keveselhette a kínált összeget. De képét odaadta és ennyiért adta oda, mert örült, hogy közgyűjteményije kerül.

57 Hogy valóban 400 pengőért vették meg a festményt, az 50.260 1934-X1V. sz. fővárosi ügyosztályi határozat tanúskodik, amely szerint utasítják a központi pénztárt, hogy „Derkovits Gyula . . ." Híd télen" című guaohképének vételára címén 400 P-t, azaz Négyszáz pengőt fizessen ki"."'

8 Itt meg kell állnunk kissé. Azért, mert a fent idézett, adattárunkban lévő okirattal és egyéb okmányszerű bizonyítékokkal szerte kívánunk oszlatni egy legendát, amit kutatásaink kezdetén, egyes kortársakkal beszélgetvén magunk is már-már elhittünk. Azt ugyanis, hogy Derkovitsnak azért kellett nyomorognia és végül idejekorán elpusztulnia, mert lehetetlen volt képet vásárolni tőle : vagy egyáltalán nem akart megválni műveitől, vagy megfizethetetlen árakkal gátolta meg a vásárlásban a rajta, segítenikész gyűjtőket és jóakarókat. Szájról-szájra szállt ez a legenda, hóbortos kelekótyává torzítva mesterünk öntudatos karakterét. A sajtóban legélesebben éppen a Hid télen kapcsán röppeni fel 1934-ben, a festő halála, után, amikor hagyatéki kiállításán sorra keltek el művei. Nagy Endre az egyik napilapban „Derkovits legendája," címen cikket írt,

59 amelyben azt bizonygatja, hogy : „Derkovitsnak egyáltalán nem kellett volna nyomorognia vagy legalábbis nem jobban mint nekünk a többi művészeknek", csakhogy Derkovitsból ,,. . . hiányzott az a csöppnyi kereskedői szellem is, amely múlhatatlanul szükséges, hogy az ember az áruforgalom törvényes rendjében elhelyezkedhessék." Szerző azt állítja, hogy Derkovits „bizalmatlansággal és főként fékezhetetlen művészgőggel" elriasztotta magától a vásárlókat. Csattanós bizonyítékul a Híd télen esetét hozza fel, aprólékosan beszélvén cl az ellenőrizhetetlen városházi jelenetet. Minket csak az adatok érdekelnek. A cikk szerint a Főváros a festményért „hétszáz" pengőt ajánlott fel, a festő „ezerötszázat" kért, s végül a város „ezerkétszázért" vette meg. Idézett szerző Derkovits méltatlan sorsát legendának tartotta, amelyet el akart oszlatni ezzel a cikkével és végülis maga vált hangos hirdetőjévé egy hamis legendának, amely részben még ma is él. 1948-ban még annyira, eleven volt, hogy a Fővárosi Múzeumok akkori főigazgatója, Kopp Jenő egy újságnyilatkozatában felújítja a Híd télen históriáját, mondván : „Azt mondhatnám, hogy fenséges osztálygőgjének áthatolhatatlan falával vette magát körül. Jól emlékszem, egész rövid idővel halála előtt az akkori polgármester megbízásából megvettem tőle a Fővárosi Képtár számára a „Híd télen" c. képét. Kifizettük az árát, kétezer pengőt."

60 A továbbiakban drámaian le van írva, hogy Derkovits néhány nap múlva miként követelte vissza képét, mert „szereti". Ezt nem tudjuk ellenőrizni, hát nem írjuk le, bármily hatásos. Csak még a nyilatkozat csattanóját iktatjuk ide : „Megszállott ember volt". Ez tény, de másként. És ha a volt főigazgató történetesen fellapozza az 1934-os leltárkönyvet a 9982 számnál, 2000 helyett csak 400 P-t talál. Ez is tény. Ha Derkovits Gyula bizalmatlanná és gyanakvóvá lett, hát meg volt rá az oka. Tudatában volt művészete értékének, tudta, hogy művei nem alábbvalónak legjobb modern polgári kortársaiéinál és joggal felháborította, hogy a gyűjtők többnyire jóval kevesebbet kínáltak képeiért, mint a többieknek.