dr. D. Fehér Zsuzsa - Pásztói Margil szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 1. szám (Budapest, 1959)
Székely Zoltán: Derkovits Gyula a Magyar Nemzeti Galériában
Sértette önérzetet, hogy „mecénásai"' kegyes adományt kínáltak neki becses alkotásainak el lené ten, nempedig a „napi árfolyamnak" megfelelő ellenértéket. Ezért aztán, természetes lelki reakcióként, gyakorta ellenszenvvel és gyanakvással fogadta a nagypolgári gyűjtőket, akikben nem minden ok nélkül, inkább a- számító üzletembert látta, mintsem a, művészetéért rajongó mű barátot. Ha vonakodott odaadni nekik műveit, hát ezért tette ; de végülis átengedte őket, mert nyomora, rá kényszerít ette. Bizonyítékul mi is felhozunk egy — bizonyítható — esetet. 1932-ben tervezi, hogy gyűjteményes kiállítást rendez a Tamás Galériában, 'tudjuk, hogy ez volt a legdúsabban termő éve. De nélkülözése is nagy volt. Szondi helyzetében elment Tamás Henrikhez*' 1 , hóna alatt három képpel, mindegyik a legjobbak s a legszebbek közül való : a Dinnyeevő, a Női fej kendővel és a Gond. 1 '- Gondolta, hátha el tud adni valamit Tamásnak és egyszersmind megbeszélhetik a rendezendő kiállítás feltételeit. És megállapodtak. Az adattárunkban lévő iratban többekközt ez áll : „A kiállítási helyiségért 300. — P fizetek, amely összeget azonban képpel fogom elszámolni ... a keretezésnek az összegét szintén . . . Hogy a képekkel való elszámolásnál az árak dolgában ne legyenek utólagos differenciák, előre leí'ixírozom az alább felsorolt képeknek az árait úgy, hogy a helyiség és a keretezés árát az alább feltüntetett képárak alapján fogjuk elszámolni." — Még egy passzus, Derkovits tudomásul veszi, hogy a keretárakat Tamás „ugyanúgy fogja elszámolni, mintha készpénzben rendelném, vagyis a keretmintákon feltüntetett árak alapján." 131 ' A lap alján a Női fej kendővel és a Dinnyeevő szerepel az „előre lefixírozott" árral, darabja, „100. —P" (egyszáz !) Tamás Henrik az egyik kép „árát" rögtön ki is fizeti, hogy „segítsen" a megszorult festőn. A megállapodás Derkovitsra tett hatását az özvegy így írja le : „Gyula komor hangulatban tér haza a nehéz alkuról. Ennyit mond : — Mától kezdve nem veszek ecsetet a kezembe ! . . . — s földhöz csapja a pénztárcáját, amelyből az összehajtogatott százpengő hull a padlóra, Szótlanul nézzük, egyikünk sem hajol le érte." Kommentár helyett közöljük, hogy az ősszel megnyílt kiállítás katalógusában ez olvasható: „A Tamás Galéria... csak vállalt programjához maradt hű, amikor ötödik szezonját ennek a z.seniális művésznek mélté) megbecsülésével kezdi meg." A katalógusban a három „százpongős" kép címe mellett pedig a következő árak láthatók : „7. Dinnyéé vő 4.00, 14. Piraskend ős asszony 300, 15. Gond 1000 pengő". 64 Talán azért részrehajlás vádja nélkül annyit megkockáztathatunk, hogy ez nem volt egészen „korrekt üzlet". Ebből az esetből látható, hogy Derkovits valóban nem volt jé> üzletember, de nem olyan értelemben, mint ahogy a fent idézett szerző állította. Egy példa, nem bizonyít ! — vethetik szemünkre. Lássunk tehát még néhányat mesterünk „irreális áraira" és arra, hogy ő azokból „nem engedett". Derkovits Gyula sajátkezű írása és dr. Szondi Lipót aláírása bizonyítja, hogy „1932 November 30.-án Megállapodás" jött létre köztük, hogy — a Tamás Galériában lévő kiállításon 1000 pengőért szereplő Építők c. képet alulírott „600 azaz Hatszáz pengő értékben megveszi, mely összeget havi 50 azaz Ötven pengő részletekben törleszti". 63 Másik példa : Leszner Manó építész 1934 márciusában megvette tőle a Téglahordó-t és az egyik Rézkarcoló-t, s erről írást adott, amelyben az olvasható, hogy az elsőt „240 pengőért, fizetendő havi 20 pengős részletekben", a. másikat „100 pengőért, fizetendő 50— pengőnként (2 részletben). Előlegül 40 pengőt adtam." 66 A Tamás Galéria 1932-es katalógusában a Téglahordó ára még 300, a Rézkarcoló-é 500 pengő. — Egyelőre tán ennyi is elég. Mindezek után — gondoljuk — inkább az állílható, hogy a „Derkovits-legenda" ellenkező előjelű volt, mint ahogyan híresztelték. A híresztelők egy részének jóhiszeműségében nem kételkedünk. Am a legenda létrejöttében és terjesztésében mégiscsak célzatos rosszhiszeműséget látunk. Célzatossága pedig abban állt, hogy hamar Derkovits művészetének artisztikuma kikezdhetetlen, tiszteletet parancsoló, akkor egyrészt „kártékony eszméit" tagadták le, vagy terhelő ballasztnak kiáltották ki, másrészt emberi mivoltának lejáratására törekedtek. Amikor az 1934-es hagyatéki kiállításon a Szépművészeti Múzeum 920 pengőért megvette a Nemzedékek-et, akkor az egyik bulvár-lap szenzációs riportban számol be erről. Címe : „Ezer pengőért vette meg az állam az éhen halt Derkovits egy festményét". És a cikkben : „Egy évvel ezelőtt talán az életét lehetett volna megmenteni ennyi pénzzel . . ." Ii7 Sok igazság van ebben. Mert ugyan Derkovits halálának közvetlen oka heveny tüdőgyulladásból eredő szívgyengeség volt, azonban végső oka, mégiscsak a szakadatlan nyomor és a velejáró sorvasztó éhség. De hisz sokan jártak így és hasonlóan ekkoriban a „nincstelenek", sőt még a „kisemberek" közül is, folyton tele voltak ilyen szenzációkkal a napilapok. Derkovits esete csak azért volt különösen szenzációs, mert „az áldozat" feltűnő „kultúrjeleket" hagyott maga. után. És ezért némiképp kínos volt a kultúrsznob úri rezsimnek. De nem volt több múló „blamazs"-nál, mert csakhamar elcsitult a sajtózaj és a Dorkovits-ügy a kultúrterület belső ügyévé csendesült.
