dr. D. Fehér Zsuzsa - Pásztói Margil szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 1. szám (Budapest, 1959)
Székely Zoltán: Derkovits Gyula a Magyar Nemzeti Galériában
Nem a kegyetlen sorsba való beletörődésre buzdít ez a döbbenetes vízió, hanem lázít ; kemény vád a hatalom ellen és harci riadó a proletároknak. Hogy Derkovits mennyire így gondolta, bizonyság erre egyik idekapcsolódó, valószínűleg 1932-ben írt költői feljegyzése 30 . Betűvetése nehézkes, döcögő írása távolról sem oly könnyed, mint ecset járása, de a morzsolt rögökhöz hasonló betűiből összetorlódott szavai éppoly élesen, tömören és világosan fejezik ki gondolatait, mint képein a színek és formák. írása, amelynek szemmellát hatóan utólag adta a címet : „a föld dala", így szól: Szürke és vörös, vér és por. Porból kiált hozzád a vér, — testvér ! Vérrel tapasztja az alkotó a sarat, vérből és porból épül az új világ. Száll a por, hull a vér minden időbe>i. Gránit koczkákon ömlik ki szerte a téren a vér a minden — napi kenyérér . . . Sötét csizmák tapossák az arcodra a sarat, proletár ez így meddig marad ? ! Nagy elszántság és bátorság kellett ahhoz, hogy valaki ilyen kendőzetlenül tárja fel a Horthy-uralom egyik legbrutálisabb korszakának társadalmi valóságát. Rajta kívül még egy embernek, a munkásosztály hatalmas költő-géniuszának, József Attilának volt erre bátorsága. Mindketten az életükkel fizettek érte. De az sem véletlen, hogy polgári kortárs-kritikusai Derkovits művészetének éppen eszmei tartalmát igyekezték kilúgozni. Céltudatos osztályelfogultsággal azt bizonygatták, hogy az általuk is nagyra tartott festői erényei hatálytalanították azokat a „kártékony eszméket", amelyeket műveivel propagálni szándékozott.'' 1 Ha valahol, hát Derkovitsnál pregnánsan bebizonyosodott, hogy merő álszenteskedés részükről a kritika- objektivitásáról való szóbeszéd. Derkovitson 1931 nyarán nagyot csattant a válság ostora. Képet nem tudott eladni, ennivalóra is alig tellett. Lakbért nem tud fizetni. Drasztikus módon kidobják az utcára, Ismét Újpesten lakik, s csak egy év múlva sikerül újra Pestre költöznie. De minden megpróbáltatás ellenére nagy iramban dolgozik. Mintha érezné, hogy már nem sok ideje van hátra. 1932-ben nyomora- tetőfokára hág, de ő úgy viselkedik, mint az összepréselt víz, amely az egyetlen résen magasba szökken. 1932 a legtöbb művet termő év, s ez már mind remekmű. Mint Wilde meséjének pacsirtája, mennél mélyebbre hatol beléje a tövis, hangját annál zengőbbre feszíti. Hogy hasonlatunknál maradjunk, akkoriban már oly szabadon, ma-gátólértetődőén fest, oly bravúrosan komponál, mint amilyen természet csen veszi a pacsirta a- legmerészebb dallamfordulatokat is. Persze korántsem vidáman dalol. Ám a komor hangok között helyet kapnak ebben s a következő 1933 —34-es esztendőben az élet szépségének s a nép elpusztíthatatlan erejének ódai szárnyalású dalai is. Velük emelkedik művészete a legmagasabbra, ahová már csak a- nagy géniuszok juthatnak el. Gyűjteményünkben 1932-ből a ballad isztikus, drámai hangot a Vasút mentén 32 (Sz.M. 1932) (29. kép) képviseli. Ezüstös kerekekkel mozdony csattog el egy fázósan baktató munkáspár mellett. Barnák és törődöttek, mint a föld amelyen járnak. De az asszony domború hasában magzatot, új életet cipel. Derkovits ismét és ismét visszatér ezekben az években az anya és gyermeke motívumhoz ; az anyához, aki a jövőt szüli, s a gyermekhez, aki a remélt jobb jövőt teremti. Gyűjteményünk ezévből való másik remekművén, a- Nemzedékek-en™ (30. kép) (Sz. M. 1934.) világosan tudatja, hogy miként képzeli el a jövőt. A kép előterében munkás — ő maga — pirosfedelű könyvet olvas, mögötte a falitükörben balra kisgyermekét etető proletáranya, jobbra a szemközti falon függő Marx-kép halvány rajza- látható. A három nemzedék közti összefüggést e roppant finom kompozíció félreérthetetlenül sugallja, Ide kapcsolódik a- teremtő munkáskezet magasztaló Bútorkészítő 34 (U. M. K. 1956.), mely a Vinklis önarckép címet is viseli, hisz önmagát festi itt is, régi mesterségben. Negyedik képünk ebből az évből az Alvó nő 35 (31. kép) (Minisztériumi letét a Sz. M.-ban. 1951.). Kockás takaróval fülig beburkolózott alvó feleségét ábrázolja szemébe hullott ha-jtinccsel. Életnagyságúnál jóval nagyobb fej, darabka takaró és egy párnacsücsök : csupán ennyi a- kép, megfestve freskószerű nagy formákkal, mindössze négy színnel, könnyedén, szinte odasuhintva a papírra. 36 Es mégis oly érzékletesen, karakteresen hat, hogy legillőbb címe lenne : az alvás. Bizonyság ez a kép arra, hogy szinte természetrajzi pontossággal ábrázolható valamely jelenség a naturalizmus veszélye nélkül. Csak igazi művész kell hozzá. Sajnos, gyűjteményünkben ezzel a négy képpel az 1932-es műveinek sora le is zárult. Pedig még tucatnyi van azokból, amelyeknek a Nemzeti Galériában volna a helyük. 37
