dr. D. Fehér Zsuzsa - Pásztói Margil szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 1. szám (Budapest, 1959)

Székely Zoltán: Derkovits Gyula a Magyar Nemzeti Galériában

1933-han az előző évhez képesl kevés művet alkot.

38 Ezek közül is csak egy került birtokunkba, a legszebb képeinek egyike : Híd télen?

9 (32. kép). (E. K. 1934.) Az újpesti téli kikötőt ábrázolja, a ropülőhíd tövében őrbódéval s a posztoló szuronyos katonával ; a képbe fent balra a híd lépcsőjén rendőr lép be ; az előtérben középen gyermekét magához szorító proletárasszony, derék feletti metszésben, szorosan mellette jobbra fiúfej látható. A téli kikötő csendjét és hidegségét az ezüst, meg hidegzöld színek érzékeltetik, a táj zord monotonságát pedig a hajókémények, a híd és az őrbódé vertikálisai. Az előtér három, viszonylag meleg barnákkal és rózsaszínekkel festett alakja, a fagyos télben igyekvő proletárcsalád képviseli az élet melegségét. Ebbe a fázós, de nyugodt csendbe döng bele a falépcsőn lefelé haladó, félig előtűnő rendőr fekete csizmája, A Kenyérért-cn élesen hangzó motívum szólal meg itt újra, most diszkréten a háttérbe szorítva, de jelzi a művész a mindenhol jelenvaló elnyomó államhatalmat. 1934. Derkovits Gyula életéből már csak öt és fél hónap van hátra. De ezalatt betetőzi művészetét. Ezen utolsó művek egyike az Anya

40 (F. K. 1952.), gyűjteményünkben van. Címe egyszerűen: Anya. Pedig valójában : az anya. Ha ilyen distinkciókkal egyáltalán ki lehet fejezni e mű nagyszerűségét. Nincs több rajta, csak egy proletárasszony bálvány szerű és mégis élettel telinagy feje, azt is félig eltakarja tündöklő rózsaszínbe vont gyermeke, akit alul metszett kezének négy hatalmas ujjával görcsösen-gyengéden magához szorít ; ennek ellentéteként még a kisdednek arcához nyúló, babráló-lágy mozdulata szerepel. Az élet és a szeretet nagyszerű himnusza ez a kép. Festészetének másik csúcsa, a Hajókovács

11 sajnos, még mindig magántulajdonban van. Az újpesti hajógyárban szerzett témát számos vázlaton, tanulmányon érlelte. A végső megoldás : A vízparton balprofilban tagbaszakadt hajómunkás áll, baljával uszály orrára támaszkodik, izmos jobbjában szerszámot tart ; előtérben a hajóépítés rekvizitumai, háttérben a Duna és a gyárakkal szegélyezett túlpart látható. A hangsúly az erős, messzetekintő munkáson van. Az ábrázolás emelkedett, ünnepélyes hangja itt is kiemeli az ábrázoltat az egyszerisőgből és a szimbólum régiójába emeli, általánosítja ; az emberi lét alapját jelentő munka dicsőségét zengi és hőssé magasztosítja az élet javait létrehozó munkást. Ebbe a gondolatkörbe tartozik másik monumentális vászna, a Dunai homokszállítók

1-(U'. M. K. 1956.) is ; gyűjteményünk egyik újabban szerzett darabja, elemzésérc alább kerül sor. Végezetül álljon itt az utolsó önarckép-e

43 (F.K. 1952.). Méltóan zárja az egész életművén végigvonuló önarcképeinek sorát. Rokon e mű az 1930-as hunyorító Önarcképpel, csakhogy itt a képmező közepére helyezett s kissé balra ferdülő fejet homlokánál metszi. A vászonnak majdnem egész felületét betölti vele ; tompa okkerek finom tónusaival formálja s csak a tektonikát, kemény karakterét jelző vonásainak barnái hangsúlyozódnak, beleilleszkedve a kép egészének festői mivoltába. Mindehhez még három törtszínű folt, a rózsaszínű ing s a, sárgaszürke háttér csatlakozik. — Derkovits az 1921-os Önarckép óta nagy és nehéz ihat hagyott maga mögött. Szeme ott még tágan, bizakodón csodálkozik rá a világra, itt már összehúzódva, gyanakvón fürkészi. Olt kontraszttal operál, sötét háttérből villantja elő reflexekkel formált fejét ; itt már csattanó nélkül, néhány letompított, rokonértékű színnel festi képmását. Mindenre figyelő fénytelen szeme mintha páncélsisak mögül tekintene ki ebből a szinte ünnepélyesen komoly, zárkózott arcból. Látszik rajta, hogy a küzdelmes élet megviselte, de nem törte meg, hanem megkeményítette ezt a harcos jellemű férfiút. Ez az arc átható intellektusu nagy embert tükröz, tekintete előtt minden lehullajtja ál köntösét és kertelés nélkül kénytelen vallani. * Miután a mester élet- és fejlődésmenetébe ágyazottan röviden ismertettük a Nemzeti Galéria tulajdonában lévő festményeit, lássuk, mikor és mimódon kerültek gyűjteményünkbe ? Mindenekelőtt készítsünk kis statisztikát. A rendelkezésünkre álló adatok szerint Derkovits festményeinek száma körülbelül 150-re tehető, leszámítva a kisebb vízfestményeket és gouache-okat. Ebből birtokunkban van 28, illetve 29 mű, mert a Dunai homokszállítók (1934) az Ucca (1927) hátlapján van. Ez az arány sokféleképpen értékelhető. Részben még élő jeles polgári festőkortársaiéiból sem rendelkezünk lényegesen többel, vagy kevesebbel. De nem lehetünk elégedettek, ha meggondoljuk, hogy Derkovits már huszonhárom éve halott és immár megfelebbezhetetlenül klasszikusunknak számít. Azonban, ha az alább következő adatokat szemügyre vesszük, láthatjuk, hogy 1945-ben nagy hendikeppel indultunk és azóta nem is végeztünk lebecsülendő munkát. A 28 ill. 29 műből Derkovits Gyula haláláig mindössze 5 került közgyűjteménybe (ebből 4. Sz. M., 1 F. K.) és halála után, amikor 1934-ben a sajtó fortisszimóval kürtölte világgá, hogy „éhen halt egy zseniális nagy festő", 1945-ig, tizenegy év alatt ez a szám mindössze 7-re nőtt (1 Sz. M., 1. F. K). Tehát a fenti műveknek 75 %-a a félszabadulás utáni kor-