dr. D. Fehér Zsuzsa - Pásztói Margil szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 1. szám (Budapest, 1959)

Székely Zoltán: Derkovits Gyula a Magyar Nemzeti Galériában

választotta zenei tárgyú nagy kompozíciójának hangulati, érzelmi alapját adó főtényezőjéül. Tehát a fiatal festő itt a fentebb jellemzett pantheista eszmevilágot az érzelmeire erősen ható zene általános és konkrét befolyása alatt tükrözi : a természet lágy öle és a mélyenzengő gordonkazene biztos, jó menedék az élet durvaságaitól meggyötört, megtisztulni vágyó embernek. Kétségtelen, hogy a gordonka-muzsika melankolikus, tömör zengzete igen szépen kifejeződik a képen : a mély áhítatot sugalló alakok koraiakéi kompozíciója s ehhez a dombos folyómenti táj nyugodt hullámú vonalai, valamint a részletformák harmonikus ívei valamennyien a tartalom kifejezését szolgálják. Derkovits és hasonló kortársainak képein gyakori az itt is uralkodó bánatos, bágyadt hangulat, illetve állapot ; valami mély, megfoghatatlan szomorúság, ami csak a háború s a forradalom utáni általános lelki levertséggel magyarázható. Itt azonban a gordonka-zenéből konkréten is eredtethotjük, és inkább áhítatos megilletődöttségként, mintsem szomorúságként hat. A tartalomból származhat az is, hogy ezen a vásznán érződik viszonylag legkevésbé a kubizmus formákat keményen geometrizáló hatása. Ekkori festményei közül kompozícióban és részletformában ez a legszerencsésebben megoldott képe; a nagy egész és a testek szerkezeti és természetes mivolta szerencsésen harmonizál egymással. Különös figyelmet érdemel ebből a szempontból az előtér kosarat tartó női aktja : finom könnyedséggel hullámzó sziluettje és nagyvonalúan felfogott belső formái tömör konstrukciót alkotnak, anlékül, hogy élettelenné torzítanák a puha női test érzékletes szépségét. Főként ez a figura bizonyítja itt meggyőzően, hogy nem egyszerűen a jelen stílus kölcsönöz monumentalitást ennek a képnek, hanem hogy a fiatal festő már most kezdetben megvillantja monumentális hajlandóságait, képességét a nagyvonalú formalátásra, amit majd végül saját stílusában csillogtat tisztán, minden külső hatástól mentesen. Hogy nem átlagtehetség, itt is, már kezdetben is látható. Ami a színeit illeti, elmaradnak a formák tartalomhoz simuló jellegétől. A sötétbarna sátor alatt ülő centrális figura narancsos okker, s a többi alak zöld reflexekkel és rózsaszínnel árnyalt világosokker színei keményen elválnak a nyers, világoszöld tájtól, amelyet hátul a kékesfehér folyó és ég közt szürke domb zár le. Ez a színvilág még korántsem a sajátja. Ki hinné, hogy később éppen a kolorit lesz művészetének egyik legjellegzetesebb és legszuggesztívebb hatású alkateleme? Itt tán az is közrejátszik, hogy még nincs eléggé hatalmában az olajfesték. Valószínűsíti ezt a feltevésünket, hogy a nagy képet megelőző vízfestményváltozaton az omlékony akvarellel szerencsésebben illeszti a lágy, mélyrehangolt okkereket, kékeket és zöldeket a, téma hangulatához."

2 Közbevetőleg iktassuk ide egy ugyancsak zenei tárgyú, 1924-ben, Bécsben készült képét, bizonyítandó, hogy milyen intenzíven tükrözte és követte Derkovits világnézeti és lélekállapotbcli változását a művészete 73 (20. kép). Itt a félkörívű, kontrasztos, szaggatott formavilágé kompozíció alakjai már nem időtlenül létező melankolikus figurák, de marcangolt lelkű proletárok, akiknek vinnyogó hegedűn a halál muzsikál. Derkovits lelkében ekkorra már megérett a pusztító világháború és az eltiport magyar proletárforradalom keserű gyümölcse. Ilyen az 1923-ból való másik újszerzeményünk, a Püspöksüvéges önarckép is

74 (21. kép). Kemény, sötét formákból összerótt kép. A megkövült arc színe mint a hullt avar : vörhenyes-sárga ; a kabáté, mint az alvadt vér ; a háttér opezöld. Szemében mély döbbenet, De a kőkemény arc mögött roppant elszántság feszül. Hogy miféle ,,püspök" ő, azt a rézkarcváltozat emblémáján jelezte. És egész élete műve tanúskodik rá, hogy hű maradt e jelvényben szimbolizált nép : a dolgozó parasztság és a munkásság ügyéhez. Ez az önarckép festői szépségben még nagyon messze van későbbi önarcképeitől. Ám kifejezése teljes. Expresszív mű. De hibáznánk, ha azt mondanók, hogy expresszionista, A szakmai szóhasználatban ez a fogalom mást jelent. Derkovits darabideig még — a nyugati „fejlődés" szempontjából voltaképp már idejétmúlt és provinciális — expresszív^ kubizmus nyelvén szól, de mondanivalói lényegében egyre távolabb esnek az élet valóságától mindjobban „ellendülő", „legprogresszívebb" — kortársainak misztikus vagy absztrakt mondanivalóitól. Képei tárgyának konkrét térhez és időhöz kötöttségében mutatkozik fejlődésének következő fázisa. Az ún. pantheista korszakában többnyire elvont környezetben, időtlen alakokat ábrázolt. A bécsi korszak mozgalmas kompozícióinak már reális tartalmuk volt, de a szituációk még túlságosan általánosítottak. Az újpesti korszak (1927 — 28) művein viszont közvetlen környezetének élete elevenedik meg. A már tárgyalt En és a jeleségem és a Bakodómunkások c, képe mellett az új szerzemények időrendben harmadik darabja, az Ucca (1927) c. nagy vászna

73 tükrözi igen szemléltetően ezt a változást (24. kép). Tipikus pesti utcát látunk rajta : összetorlódott járókelők, a házfalon s a hirdetőoszlopon hangoskodó reklámplakátok, elől balra utcai gyümölcsárus — és a háttérben fent megjelenik az akkori Budapest jellegzetes, mindenütt feltűnő alakja : a lovasrendőr ;