dr. D. Fehér Zsuzsa - Pásztói Margil szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 1. szám (Budapest, 1959)

Pogány Ö. Gábor: A Magyar Nemzeti Galéria

A MAGYAR NEMZETI GALÉRIA A magyar nemzeti művelődés harcosai már százszázhúsz esztendő előtt is szünet nélkül napirenden tartották képzőművészeti kultúránk kialakításának és terjesztésének kérdését. Festőink, szobrászaink művei állandó bemutatásának lehetőségét az élénk közélet nélkülözhetetlen feltételeként emlegették, s a társadalom áldozatkészségét kérték egy Magyar Képcsarnok megteremtéséhez. Az 1848/49-es polgári forradalmat megelőző évtizedekben a szellemi tájékozódást hazánk sorsproblémájának tekintették a legöntudatosabb honfiak, virágzó művészetről, irodalomról és tudományról ábrándoztak, népünk műveltségének növelésén fáradoztak. Nemzeti képzőművészetünk ügyén nem kisebb egyéniségek munkálkodtak azidőtt, mint Vörösmarty Mihály, Bajza József, Fáy András, Kossuth Lajos, cselekvő közvélemény figyelte tehetségeink működését, kiállított műveik megvásárlásának gondját. Az országos gyűjtemény dolga nemcsak a múpártolás szempontjából tartott érdeklődésre számot, de a művészettörténeti ismeretek terjesztése tekintetében is. Akinek fontos volt az ország jövője, nagy jelentőséget tulajdonított nemzeti képzőművészetünk ist ápolásának. Történelmünk további alakulásából magátólért et ődően következik, hogy később, a XIX. század utolsó negyedében, amikor a múzeumok fejlesztése végre időszerűvé válhatott, a magyar művészet helyzete nem foglalkoztatta annyira a hivatalos vezetőköröket mint félszázada a nemzeti felemelkedés, a lázas reformkor szószólóit. A külföldi klasszikusok gyűjtésének kommentálása mellett a hazai eredményekről inkább csak a. társasági ranglétra külsőségei alapján számoltak be a közírók, a kiegyezéses uralkodó osztályok tollnoka!. Csak a századforduló radikális gondolkodású új nemzedéke cikkezett ismét a Magyar Képtár megszervezésének sürgősségéről, arról, hogy a múzeumi emberek, műtörténészek első kötelessége a honi képzőművészet gyűjtése, teljesítményeink megőrzése. A magyarkodó Habsburglakájok és konzervatív kozmopoliták ellenében a Nyugat-kör hatására indult meg nemzeti festészetünk, szobrászatunk, grafikánk fokozottabb meg1 )eesülésének folyamat a. Hosszú évtizedek nehéz próbálkozásai után 1957 tavaszán Népköztársaságunk kormánya létrehozta második országos jellegű nagy képzőművészeti múzeumunkat, a Magyar Nemzeti Galériát (1. kép). Jelképesnek kell minősíteni azt, hogy éppen 1957-ben, az országot ért súlyos megrázkódtatás után közvetlenül került sor nemzeti művészetünk megbecsülésének ilyen világraszóló és maradandó értékű hivatalos bizonyítására, a nép államának ilyen kultúrtörténeti jelentőségű intézkedésére. A művelődés tömegnevelő fontosságának elismerését tanúsítja ez, azt, hogy a szocializmus építését egyre kevésbé lehet elképzelni a tudás és ízlés gyors és igényes terjesztése nélkül. Jelképes esemény a Magyar Nemzeti Galériamegnyitása azért is, mert a nacionalista hangoskodással szemben megmutatja, mi az igazi hazafiság. Nemzeti értékeink szeretetére, tiszteletére tanít, klasszikusaink örökségének megismerésére ösztönöz, népünk legnemesebb tulajdonságait tudatosítja. Az alkotó szellem erejével nevel önérzetre és emberségre, felidézi hala-dó hagyományainkat, példát ad az önismeretre, s a múlt tanulságaival segít a jelen és a jövő kérdéseire válaszolni. A valódi honszeretet lelkesítő eszmékből táplálkozik, elődeink emlékezetes tettein hevül izzóvá, nem él szólamokkal, de műalkotásokkal érvel, tehetség, hűség és igazság hitelesíti minden megnyilatkozását. Ilyenfajta nemzeti érzésre nem volt szüksége az urak Magyarországának. Nem véletlen ezért, hogy fellengős sovinizmusukból csak a szomszéd népek elleni uszításra telt, a magyar erények és érdemek fölsorakoztatására a felszabadulásig hivatalosan alig történt valami. Az úri kultúrbürokráeia a többiek között elhanyagolta nemzeti képzőművészetünk ügyét is, nem adott méltó ottbont festőink, szobrászaink, grafikusaink műveinek. Ötven év előtt, amikor a Szépművészeti Múzeumot felavatták, már a kapunyitás pillanatában se jutott elegendő hely a hatalmas városligeti palotában a magyar képeknek és szobroknak. Igaz, hogy a Szépművészeti Múzeum óriási épületének nagyrésze egyébként is inkább valamiféle céltalan reprezentációt szolgált, semmint a műtárgyak szakszerű bemutatását. A gipszmásolatoknak készült óriási csarnokok elvették a helyet a kiállítóhelyiségektől, eredeti művet fele annyit se lehetett felsorakoztatni mint épület plasztikai öntvényt. Nemzeti képzőművészetünk kincsei sokszor csak ideiglenesen és idegen kiállítóhelyiségekben jelenhettek meg a nyilvánosság előtt, egyszer a régi Műcsarnok-