Sánta Ákos: Vadászfegyverek - A Magyar Mezőgazdasági Múzeum tárgykatalógusai 4. (Budapest, 2018)
egyértelműen elkülönül egymástól a nagyvad vadászatára használt huzagolt csövű puska, melyből golyót lőttek, és az apróvad vadászatára használt sima csövű vagy egyenes huzagolással rendelkező sörétes puska. Huzagolásnak a cső belsejében kialakított vájatok öszszességét nevezzük. A huzagolás ormozatai a csőben haladó lövedéknek vezetést adtak, ezáltal nagyobb lett a lövedék kezdősebessége, megnőtt a hatásos lőtávolság. Csökkent a szórás, mivel a barázdákba belesajtolódó lövedék hossztengelye körüli forgásra kényszerül, ami által röppályája stabilizálódik, tehát pontosabb célzást eredményez. Mindemellett jelentősen javított a teljesítményen, hogy a huzagolás megakadályozta a lőporgázoknak a lövedék melletti előreáramlását, azaz megszökését a csőben, mivel a golyót szinte bele kellett sajtolni a töltővesszővel a csőbe, illetve a huzagokba. Ezért ezeknek a puskáknak a töltése meglehetősen nehézkes volt. További hátránya volt, hogy töltött fegyvert csak kilőni lehetett vagy megtöltve hagyni. Jelentős hátránynak számított még a tűzgyorsasága is, ugyanis legkevesebb egy percig tartott a fegyver újratöltése. Megjelentek a duplapuskák mind civil, mind vadászati használatban. Ezek a sima furatú vagy huzagolt kovás duplapuskák ún. „bock”, vagyis függőleges csőelrendezésű puskák, melyek akár vegyes csövűek is lehetnek. A kovás lakat a 19. század elejére érte el fejlődésének csúcsát. Ezek közül olyan neves mesterek munkái találhatók gyűjteményünkben, mint például: Moretta, Inibausen vagy Franz Bastarz. Több darab a francia fegyvergyártás fellegvárában, Saint-Etienne-ben készült. A legfejlettebb elöltöltő fegyvereket a gyutacsos és a csappantyús puskák adják. Az utóbbiból múzeumunknak már számottevő gyűjteménye van. Ezek főleg európai fegyvermesterek munkái: a regensburgi Kuchenreiter, a prágai Lebeda, akiknek egy-egy puskája található ebben a csoportban - de nevezetes a prágai Wlaschek, a bécsi Sickander, a bécsújhelyi Hoffmann, vagy a pesti magyar Kimer cég is, akik a gyűjteményünkben található többi csappantyús vadászfegyvert készítették.6 Gyutacsos puskáink közül a legértékesebb a londoni Joseph Manton által az 1820-as években készített példány, amelyet a „legnagyobb magyar”, gróf Széchenyi István vásárolt egyik londoni útja során a neves puskakészítő mestertől.7 A kovás és a csappantyús elsütőszerkezet közötti alapvető különbség a lőportöltet begyújtásának módjában rejlik. Ezek a fegyverek még mind elöltöltő rendszerűek voltak és fekete, más néven füstös lőporral működtek. Már a 18. század végén kísérleteztek azzal, hogy a nedvességre nagyon érzékeny, szárazon viszont tűzveszélyes feketelőport valamivel helyettesítsék. Többen, hosszasan kísérleteztek, de végül az angol Edward Howardnak 1799-ben sikerült felfedeznie a durranóhiganyt - higany-fulminát: Hg(CNO)2-, amely ütésre azonnal robban, így alkalmas volt a lőportöltet begyújtására. Az ütésre érzékeny anyag megjelenése új lakat megszerkesztésére adott lehetőséget, amelyet az „ütés” szó latin megfelelője (percussio) alapján perkussziósnak neveztek el. Az első perkussziós lakatot a skót származású Alexander Forsyth szabadalmaztatta 1807-ben. A perkussziós gyújtás előnyeit Pák Dienes a következőképpen foglalta össze: „Különös ezen készületű fegyvereknél azon villámi sebesség, mellyel a’ porzsákban lévő puskapor meggyujtatik, ’s ama’ szinte csalhatatlan bizakodhatás, hogy azok bizonyosan és mindenkor elsülnek.”8 A kémiai gyújtású fegyver sokkal ritkábban hagyta cserben használóját, mint kovás elődeik. 100 lövési kísérletből már 92—98 sikeres volt. Titka a gyutacs vagy csappantyú alkalmazásában rejlett, mely alkatrészek csak formájukban különböztek, funkciójuk azonos volt. A kovakő és felporzó lőpor helyett ez az alkatrész végezte a lőportöltet begyújtását. A gyutacs egy 10-12 mm hosszú, 2—3 mm átmérőjű kis henger volt, míg a csappantyú egy pár milliméter átmérőjű, rézből Izabella főhercegasszony az általa elejtett szarvasbikával, szemben vele: Rampelt főhercegi uradalmi főerdész. Kőriserdő, 1897 sajtolt kupak; mindkettőt durranóhigannyal töltötték meg. Ezeknél a fegyvereknél a tűzkésszé tétel módja annyiban változott, hogy a cső betöltése után a gyutacsot a serpenyőbe, illetve a csappantyút a lőkúpra - ami a cső farába egy csavarmenettel rögzített furattal ellátott csap - kellett helyezni, ezután lehetett a kakast felhúzni. A kakas formája átalakult, a kakaspofák eltűntek, az egész kicsi kalapáccsá formálódott, ami az elsütőbillentyű meghúzásakor a gyutacsra vagy csappantyúra ütött. A durranóhigany az ütés hatására felrobbant, szúróláng keletkezett, ami az 1 mm-es gyúlyukon keresztül berobbantotta a cső töltőüregében lefojtott lőportöltetet.9 Az 1830-as, 1840-es években terjedt el az a szokás, hogy kovás fegyvereket csappantyús fegyverré alakítottak. A gyűjteményünkben található Trombon10 lovas karabély eredetileg még kovás lakatszerkezettel készült, a 18. században. 1830 után alakították át csappantyús puskává úgy, hogy a lőportartó serpenyő helyébe lőkúpot csavartak. A kakast is kicserélték kalapácshoz hasonló ütőszerszámra. 6 TEMESVÁRY Ferenc: Egy magyar puskaműves család élete és működése. Folia Archeologica II. 1959. 207-227. 7 Joseph Mantonról bővebben: AKEHURT, Richard: Sporting guns. London, é. n. 60-61, 79. (a továbbiakban: AKEHURT) 8 PÁK Dienes: Vadászattudomány (reprint). Buda, 1829. 30. 9 KEDVES Gyula: Fegyverek a szabadságharcban. In: „Fényesebb a láncnál a kard... ” Emlékkiállítás az 1848—49 évi forradalom és szabadságharc 150. évfordulójára. Kiállítási katalógus. Szerk. Cs. KOTTRA Györgyi. Hadtörténeti Múzeum, Budapest, 1999. 47-48. 10 Trombonnak nevezzük a trombitaszerűen kiszélesedő csővégződésű fegyvert. I
