Bányai József: A vadászat tárgyi eszközei - A Magyar Mezőgazdasági Múzeum tárgykatalógusai 2. (Budapest, 2010)
1965-ben Nagyházy János debreceni gyűjtő 1 darab lőportartó szekrényt adott el 350 forintért a múzeumnak. A vadászati tárgyak gyűjtése már abban az időben is kurrens cikknek számított. Beszerzésük összehasonlíthatatlanul nehezebben ment a más mezőgazdasági ágazatokban használt tárgyakénál, ezért a vadászati osztály vezetője 1965 végén éves munkatervének összeállításakor a következőket írta:....Más a helyzet a régi vadászfegyverek és eszközök gyűjtésénél, ahol a meglévő anyag úgyszólván kizárólag csak vétel útján kerülhet birtokunkba, ezért a vásárláshoz 10 000 Ft-os keretet látok szükségesnek.” A kért összeg duplája volt a múzeum többi osztálya által igényelt tárgyvásárlási keretnek.14 1972- ben a vadászati osztály vezetését Orbán Lászlótól Kotlár Károly erdőmérnök vette át. Személye hosszú időre meghatározta a gyűjtések tárgyát, a gyűjtemény arculatát. Ez megnyilvánult a különböző típusú és szerkezetű vadászpuskák rohamosan növekvő számában is. Néhány év alatt 22 darab vadászpuskát vásárolt, zömét a Bizományi Áruház Vállalat boltjaiban. 1973- ban Vörösváry Ákos budapesti gyűjtőtől különböző vadászeszközöket vásárolt a múzeum. Az év legkiemelkedőbb eseménye Goszthony Géza kaposvári lakos 500 darabot meghaladó magánygyűjteményének megvásárlása volt. A hatalmas gyűjtemény múzeumba kerülésének története 1971-től 1974-ig datálódik, és akár egy külön tanulmány témája is lehetne. Goszthony 1971. augusztus 21-én kelt levelében felajánlotta gyűjteményét a múzeum főigazgatójának. Majd 1972. január 17-én újabb levelet írt, de ekkor már Kotlár Károly osztályvezetőnek, amelyben érdeklődik az „ügy” állásáról. Néhány további, udvarias levélváltás után január 28-án Goszthony meghívta az osztályvezetőt Kaposvárra. Az ezt követő levélváltások tartalmáról dokumentáció hiányában ismereteink nincsenek, tény azonban, hogy a gyűjtemény rövid ideig a Lábodi Állami Gazdaság tulajdonába került. Mivel azonban egy igen értékes, egyedülálló gyűjteményről volt szó, hamarosan a Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Minisztérium tudomására jutott a dolog, s azonnal védetté nyilvánította a teljes anyagot. A későbbiekben megvásárolt gyűjteményért az akkori árakat figyelembe véve horribilis összeget, 300 000 forintot fizetett a minisztérium! Az állam ugyanakkor a múzeumot jelölte meg tulajdonosként. Azonban mire az anyag Lábodról a múzeumba került, már erősen hiányos volt, ezért több értékes darabot is hiányjegyzékbe kellett venni. A várakozással ellentétben csak a gyűjtemény kisebb része volt vadászati, nagyobb része katonai, régészeti, néprajzi és lovas témájú tárgyakból állt. 1974- ben és 1975-ben nem volt gyarapodás. 1976-ban néhány vadászati eszközzel, 1977-ben egy puskatokkal, 1978-ban egy 18. századi szarvasgyilok tokkal, 1982-ben egy vadászattörténeti értékkel bíró késsel - Lestyán Sándor, hajdani ismert író és vadász használta - gazdagodott a gyűjtemény. 1983-85 között 22 darab vadászati tárggyal gazdagodott vétel, csere és vásárlás útján a múzeum vadászati gyűjteménye. A következő évtizedben a vadászati eszközök gyűjtése megszűnt, Vadászati eszközök a múzeum állandó vadászati kiállításában ugyanakkor olyan vadászati dísztárgyak élveztek prioritást, amelyek megvetették egy későbbi vadászművészeti bemutató alapját. „A vadászat a művészetben” című bemutató 1997-ben az állandó vadászati kiállítás részeként nyílt meg. VADÁSZATI ESZKÖZÖK Az ősembert az elemi szükségletek kielégítése késztette a vadászatra. Ez adta kezébe a követ, dorongot, majd később a bunkót, kőbaltát, dárdát, és így szerezte meg a létfenntartásához szükséges élelmet. Az idők során az ember értelme fejlődött, igényei növekedtek, és ezekkel arányosan tökéletesedtek a vadászati módszerek, eszközök. Kezdetben verembe, kelepcébe fogta, majd a fejlődés későbbi fokán távolabbról nyíllal, végül puskával lőtte a vadat. /;, vadászlándzsa, számszeríj Honfoglaló őseink magukkal hozták a szabad vadászat intézményét. A vadászataik során használt íj a távolra ható fegyverek egyike, amely a bunkó után az emberiség nagy részének legősibb eszköze. Kezdetlegesebb formája egy rugalmas faág volt, amelynek két végét összesodort hánccsal kötötték össze. Idővel készítéséhez rétegesen egymásra ragasztott szarulemezeket használtak. Az íj hosszú századokon át kedvelt fegyvere volt a magyarságnak, egészen a 16. századig, amikortól az ősi íjfajta már csak elvétve fordult elő. A vadászat Európában a koraközépkor óta a fejedelmek és főurak szórakozása volt. Az előkelőbb vadászok kizárólagos vadászeszköze a hajítólándzsa, vadászlándzsa és a kard. A medvét és a vaddisznót a középkor vadásza lándzsával szúrta le vagy engedte a vadat a lándzsába futni. A lándzsa nyelét oldalhajtásokban gazdag, erősebb fából készítették. Az oldalhajtások töveit meghagyták, hogy meggátolják a nyél elcsúszását a kézben. Az átlag 2 méter hosszú lándzsanyeleket bőrrel borították vagy keresztezett szíjszeletekkel csavarták át, végül nagyfejű szögekkel sűrűn kiverték, hogy döféskor biztosabban feküdjenek a kézben, a vadat rohanásában is feltartóztathassák. A vadászlándzsákat főúri vadászatok alkalmából a 18. századig rendszeresen, a 19. századig pedig szórványosan ugyan, de még használták.15 14 Orbán László iratai: Központi iktatási szám: 1252/1965. 15 Kalmár János: Régi magyar fegyverek. Budapest, 1971. 122. 7
