Bányai József: A vadászat tárgyi eszközei - A Magyar Mezőgazdasági Múzeum tárgykatalógusai 2. (Budapest, 2010)
A legősibb mechanikusan megszerkesztett távolra ható lövőfegyver a számszeríj, népies nevén a nyílpuska. Elvileg a kéziíj találati biztonságának fokozására szerkesztették meg. Eredetét a legújabb kutatások a Távol-Kelethez kapcsolják. Kínában már az időszámításunk előtti 12. században használtak számszeríjat. Európába a 10. században jutott el, hazánkban pedig csak a 14. században ismerték meg. A számszeríj ívét kezdetben recézett felületű szarulemezek összeragasztásával készítették, ugyanis ezáltal az ív meghajlítás után igen nagy rugóerőt fejtett ki. Az ív két végébe csatornát vájtak, amibe az ideget akasztották. Törzse fából készült, majd a 15. század vége lényeges változást hozott. Ivüket nem szarulemezből ragasztották, hanem acélból kovácsolták, ezáltal előállításuk rövidebb ideig tartott. A 17. század második felében a törzs tusa alakban kiszélesedett, melyet gyakran csontberakásokkal, gyöngyházlemezekkel, plasztikus faragásokkal díszítettek. A vadászok körében a 16. század első felétől kezdve - a tűzifegyverek gyors elterjedésének következtében - a számszeríj háttérbe szorult. Mint zaj nélküli vadászfegyvert - igaz, szórványosan - egészen a 18. századig használták.16 Vadászkardok, vadászkések A kard a 15. század óta szintén a vadászfelszerelés egyik darabja, bőrhüvelyébe evőeszközt helyeztek. Erőteljes pengéje főleg szúrásra szolgált.17 A vadászkard szórványleletnek számít, nagyon ritka, ezért igen értékes. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Vadászati Gyűjteménye nem rendelkezik egyetlen példánnyal sem. A vadászkardok a 17. századra vadászkéssé csökevényesedtek, ezekből 20-nál is többet jegyez a leltárkönyv. Bizonyos vadászkések csupán a vadászöltözet kiegészítő részeként szerepeltek, jobbára csak díszként viselték őket. A kések pengéje erősen megrövidült, a hangsúly inkább a pompázatos külső megjelenés irányába tolódott el.18 Díszítésük a barokk korban volt a leggazdagabb, ekkor feliratok, bölcs mondások, nap-, hold-, csillagmotívumok, a tűzaranyozott hárítót vadász- és szerelmes jelenetek ékesítették. Markolatukat csont, elefántcsont, keleti fák, teknőc felhasználásával formázták. Hüvelyük bőrből készült, domborműves torkolat-, saru- és felkötőpánttal. Ezeket a gazdagon díszített késeket nevezték szarvaskésnek (Hirschfänger), 40-60 cm közötti pengehosszal. A 17-18. században csak az viselhette a szarvaskést, aki a vadászmesterséget tökéletesen elsajátította, és arról szabadítványlevelet szerzett, amelyet az uradalmi fővadász és a vizsgán jelen lévő „vizsgabiztosok” aláírásukkal igazoltak. Viselőjük veszélyes vadfajok, vadorzók támadása ellen használta, illetve különféle vadászati ceremóniák alkalmával viselte.19 Kezdetben baloldalon, derékszíjra csatolva hordták, később a jobb vállon átvetett „patyingra” akasztották. A vadász alacsonyabb vagy magasabb beosztásának 16 Uo. 142-143. 17 Uo. 123. 18 Uo. 123. 19 Pák Dienes: Vadászattudomány. Buda, 1829. 155-156. 20 Csőre Pál:/4 solymászat története. Budapest, 1996. 8. megfelelően arany vagy ezüst rojtot viselt a kés markolatán. A szarvaskések jellegzetes tartozéka a hüvelyükön található ún. vendéghüvely, melybe kisebb kétélű kést helyeztek el, az ún. „tarkókést”. A Vadászati Gyűjtemény elsősorban a 19-20. századból származó vadászkésekkel rendelkezik, kivéve három-négy 18. századi darabot. A 19. század második felétől megjelent az uradalmi vadászok által viselt szolgálati kés. Pengéjük megrövidült (15-20 cm), pengeszélességük megnőtt (3-5 cm). Markolatborításuk leggyakrabban szarvasagancsból készült, hüvelyük varrott bőr. Pengéjük egyélű, másik fele gyakran fűrészfogas. Védekezésre, csontok átvágására, darabolásra használták. SOLYMÁSZAT Egyes kutatók szerint a solymászat 3000 éves múltra tekinthet vissza. Egyik kiváló vadászattörténészünk „A solymászat története” című könyvében a következőket írta: „...A solymászat hagyományosan az uralkodók vadászatának egyik módja volt. Ezt tapasztaljuk a törököknél és a mongoloknál éppen úgy, mint aztán Európa középkori államaiban. Már csak azért is így volt ez, mivel a solymászat rendkívül költséges, hiszen a madarak befogása, tartása és idomítása sok fáradságos munkát igényelt, és maga a solymászat is nagyszámú vadászszemélyzet, ló és vadászeb felvonulását jelenti, hogy a solymász felszereléséről, azután a beteg sólymok gyógyításáról ne is beszéljünk.”20 Ebben az időben hazánkban a gazdag főurak közül a Batthyány, Nádasdy, Pállffy, Zay és Forgách családok kedvelték ezt a szórakozást, hihetetlen összegeket költve el. A solymászathoz megfelelő felszerelésre volt szükség, elsősorban vastag kesztyűre, a sólyom lábára csengők, fejére sapka kellett. Szükség volt ún. solymásztáskára is, amelyben a jutalomfalatokat helyezték el. A solymászat nemes sportja a 18. században hanyatlásnak indult, elsősorban a lőfegyverek gyors fejlődése miatt. Múzeumunknak egyetlen darab solymászattal kapcsolatos eszköze sincs, bár a 20. század elején történt kísérlet a beszerzésére. Felporzók, lőportartók A 14. század elején (1330) Schwarz Berthold freiburgi szerzetes a kén, a szén és a salétrom megfelelő arányú összekeverésével feltalálta a puskaport. Rövidesen megjelentek az első kezdetleges, nehezen használható lőfegyverek. A puskák szerkezeti tökéletesítése következtében azokat a 16. századra már a vadászatban is használni kezdték. A puskával rendelkező vadász nélkülözhetetlen felszerelési tárgya volt a puskapor tárolására, szárazon tartására szolgáló „puskaporos palack”, a lőportartó, amelyből a csőbe öntötték a szükséges mennyiségű puskaport. Hasonló alakúak, azonban jóval kisebb méretűek az ún. „felporzószaruk”. Ezek együttvéve egy készletnek számítottak. A felporzószaruban finomabb lőport tartottak a puska serpenyőjének felporzására.21 Ezeket 8
