Estók János szerk.: 1956 és a magyar agrártársadalom (Budapest, 2006)
TANULMÁNYOK - Sipos József: Agrárkutató az emigrációban
ezt súlyosbította az, hogy az 1920-as években a „termelőerők növekedése a piacok teljes elvesztése mellett ment végbe". Ezek az okok kényszerítették a magyar földbirtokosokat a racionálisabb termelésre, és ezek döntően meghatározták azokat az eszközöket és módszereket is, amelyekkel azt keresztülvitték. Jól látta, hogy a mezőgazdaság „racionalizálását jellemző három törekvés az olcsóbb, több és jobb termés közül Magyarországon... az első időkben (1920-1927) csaknem teljesen az olcsóbb termelésre való törekvésben merült ki. Ez - a tőkehiány és a technikai elmaradottság miatt - a munkabérek hallatlan lenyomását, s az emberi munkaerő még fokozottabb kizsákmányolását" jelentette. Ezt a folyamatot a Magyar Statisztikai Szemle 1928. decemberi összeállítása alapján mutatja be. Ebből a táblázatból a cseléd-, a summás- és a napszámosbérek értékének 1913— 1925 közötti alakulását ismerhetjük meg a búza indexében. Ebből kiderül, hogy ha az 1913-as béreket 100 százaléknak tekintjük, akkor 1925-ig a cselédbérek 95-97, a summásbérek 76-90, a napszámbérek pedig 20-99 százalék között mozogtak. Ezt Nagy Imre a „mezőgazdasági munkabérek hallatlan" letörésének tekinti, amit a cselédbérek kivételével igaznak is kell tekintenünk. Ugyanakkor elismeri, hogy 1924-től a „magyar kapitalizmus rövid életű stabilizációját, konszolidációját a mezőgazdasági munkabérek emelkedése kísérte nyomon". Megírja, hogy „1926-os évtől átlagban évenként megduplázódott" a traktorok száma, és általában gyorsult a mezőgazdaság gépesítése. így a mezőgazdaság termelési szintje 1926-ra elérte az 1913. évit. Azonban azt is bemutatja, hogy ezekben az években a többtermeléssel együtt nőttek az értékesítési gondok. Rámutat arra is, hogy a mezőgazdaság gépesítését a földbirtokosok a bérlenyomás eszközének is felhasználták. Itt vitába száll az OMGE 1927-es válság statisztikai adatainak azzal az állításával, hogy „a munkaköltségek 1913 óta kat. holdanként 12 pengővel, az összkiadások 40%-ával növekedtek. Ezt éppen az OMGE statisztikájában szereplő azon adatokkal bizonyítja, hogy 1927-ben a földbirtokosok csak a béreknek mintegy 20 százalékát fizették pénzbe, a többit rossz minőségű terményben adták ki. Ez a mezőgazdasági termények árának esése miatt a válság időszakában a még meglévő „félfeudális kizsákmányolási formák" erősödését bizonyítja. Ennek az állításának a bizonyítására felhasználja a Magyar Falu Szövetség 1930. március 27-i kormányhoz intézett memorandumát is, amely a mezőgazdasági munkásság helyzetéről a következőket írja: „A bérviszonyok alakulása, a mezőgazdasági munka díjazása a legszükségesebb életszükségletek kielégítését sem teszi lehetővé." Ez Nagy Imre szerint a mezőgazdasági munkavállalók hallatlan kizsákmányolásáról, óriási nyomoráról tesz tanúbizonyságot. Egyben igen élesen rávilágít a magyar mezőgazdaság racionalizálásának három fő irányára: a bérlenyomásra, a munkáselbocsátásra és a munkaerő végsőkig való kizsákmányolására." Erre számtalan példát hoz. Jól látja, hogy a „mezőgazdasági munkások munkaerejének fokozott védelméről" szóló törvény és a Mezőgazdasági Kamara kebelében létrehozott ún. „munkabér-megállító bizottságok" munkája alig jár valami konkrét eredménnyel a munkások javára. Ennek bizonyítására felhasználta a Népszavában megjelent 1930-as adatokat, és értékesítette a Központi Statisztikai Hivatal 1929. februári adatait is. Utóbbi az 1928. évben a mezőgazdasági munkavállalók számát 2 080 000 főben adta meg. Ebből nincstelen 773 775 földmunkás, a mintegy 1 220 000 törpe- és kisbirtokos volt.
