Estók János szerk.: 1956 és a magyar agrártársadalom (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK - Orosz István: Zárszó

Orosz István Zárszó Tisztelt Konferencia! Kedves Barátaim! Tisztelet és elismerés illeti mindazokat, akik az „1956 és a magyar agrártársadalom" című konferenciát megszervezték s azokat az előadókat, akik hozzásegítettek bennünket, hogy ötven év távlatából világos képet alkothassunk magunknak az 1956 előtti agrárpolitikai elképzelésekről nemcsak a Horthy-korszakban és az emigrációban, de a Rákosi-rendszerben is. Ismereteket szerezhettünk a parasztság követeléseiről az 1956. évi forradalomban, személyes közelségünkbe került a mártír miniszterelnök Nagy Imre mint egyetemi tanár és tanszékvezető, mint agrárkutató és politikai viták szenvedő alanya. Kitekintést kaptunk a forradalom utáni évtizedek agrárpolitikai vitáiról s a magyar mezőgazdaság nemzetgazdaságban betöltött szerepének többszöri átalakulásáról is. Engedjék meg, hogy a hallgatóság nevében is köszönetet mondjak mindezekért. Ez a tudományos konferencia is megerősítette azt a meggyőződésemet, hogy a jeles évfordulón az én generációm, amely felnőttként volt részese a forradalomnak és szabadságharcnak, ha újra akarja magában élni a múltat, nem elég fakuló emlékezetére hagyatkoznia, meg kell ismernie azokat a tudományos eredményeket is, amelyek a maihoz hasonló konferenciákon megfogalmazódnak. Ha nem tévedek, az előadók nagyobbik része számára 1956 nem személyes emlék, hanem a történeti forrásokból kibontható és kibontakozó múlt. Ez a helyzet arra is ösztönözhet bennünket, hogy eltöprengjünk a megélt és megírt történelem viszonyán. Ötven év távlatából aligha lehet kétséges, hogy 1956 történései a kutatók számára a feltárandó múlt, az eseményeket felnőttként megélők számára személyes emlék. Természetesen az az ideális eset, ha a személyes emlék összekapcsolódik a tudományos kutatásokkal, azaz az emlékek kontrolijai a történeti dokumentumok. Az esetek nagy többségében azonban ez az ideális helyzet még azok esetében sem áll fenn, akik a forradalom résztvevőjeként a forradalom történéseinek kutatóivá váltak. Szerencsére sokan vannak olyanok, akik személyes emlékeiket ötvözik a dokumentumokkal, de talán nem alap nélkül állíthatom, hogy a 20. század nagy magyar forradalmának és szabadságharcának sajnos nincs olyan krónikása, mint Horváth Mihály volt az 1848-1849. évi küzdelemnek, aki módszeresen gyűjtötte a szabadságharccal kapcsolatos adatokat, de a fő forrást megélt tapasztalatai jelentették. Az egyéni emlék közösségivé csak a történetíró közvetítésével válhatott. Aligha lehet kétségbe vonni egyik jeles kollégánk megállapítását, hogy a személyes emlék nem tekinthető a valóságot többé-kevésbé megfelelően rekonstruáló műveletnek, mert az emlékező csak a környezetében lezajló eseményeknek lehet felidézője, nem a teljes valóságnak. Évtizedek alatt ezeknek az emlékeknek egy