Estók János szerk.: 1956 és a magyar agrártársadalom (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK - Orosz István: Zárszó

része is megkophat, míg mások, a talán kevésbé fontosak igen élesen megmaradhatnak. (Feleségem, akivel Debrecenben utolsó éves egyetemistaként október 23án együtt tüntettem a pártbizottság épülete előtt, egészen más részleteket őrzött meg a demonstrációról, mint én. November 4-én az egyetem ellen felvonuló tankok számára sem egyformán emlékeznek egykori egyetemista kollégáim.) De ezek a dokumentumokban nem jelentkező egyéni emlék foszlányok teszik teljessé a múltról alkotott képet és segítenek hozzá a valóság teljesebb megismeréséhez. Engedjék meg, hogy a konferencia zárásaként az előadások kapcsán két olyan dologról szóljak, amelyekben az elhangzottak hozzájárultak az általam megélt történelem és a megírt történelem közötti konfliktus feloldásához. Az egyik az a kérdés: mennyiben volt részese a parasztság a forradalomnak? A Kádár-korszak gyakran ismételt megállapítása volt, hogy 1956-ban a falu csendes volt, s a parasztság „bölcsen" távol tartotta magát az eseményektől. Magam faluról származtam ugyan, de a forradalomnak egy egyetemi városban voltam részese, s mire visszakerültem sziüeimhez, a falu valóban csendes volt, legfeljebb sóhajtásokat hallottam, hogy hála istennek, megszűnt a beszolgáltatás, amit az egyszerű paraszti nyelv mindig csak beadásként emlegetett. így magam sem tiltakoztam a sommás megállapítás ellen. Az persze elgondolkoztathatott volna, hogy a következő évtizedekben 1956 falun időhatározóvá vált, úgy beszéltek a megtörtént eseményekről, mint „forradalomkor", „forradalom előtt" vagy „forradalom után" egy vagy több évvel (a Kádári „ellenforradalom" kifejezés soha el nem hangzott). A mai tudományos ülés egyértelművé tette számomra, hogy a magyar parasztság, amely a Horthy-korszakban - ahogy Pölöskei Ferenc fogalmazott - a nagybirtok, a Rákosi-rendszerben a diktatúra nyomasztó súlya alatt szenvedett, nemcsak felszabadító forradalomként élte meg 1956-ot, de maga is aktív részese volt a történéseknek. Az a tény, hogy az elnyomó rendszer nemcsak a tehetős parasztokat, de a parasztság egészét, még a szövetkezetekben élőket is korlátozta gazdálkodási szabadságában, magántulajdonában, megsértette emberi jogaiban, és megalázta emberi méltóságában, indokolta, hogy a mezőgazdaságban élők 1956-ban miért fordultak szembe a rendszerrel, s miért tekintették Nagy Imrét, akinek 1953-as miniszterelnökké választását fontos mérföldkőnek tartották helyzetük megváltozásában, az új agrárpolitika letéteményesének. A másik kérdés: Nagy Imre szerepe a forradalomban. Sokan ma is úgy tekintenek rá, mint aki csak sodródott az eseményekkel, igazi hőssé csak mártírhalálával vált. Kétségtelen, hogy a kommunista Nagy Imre végső célja nem lehetett más, mint a szocializmus. De a mai előadások is tanúsították, hogy az emigrációban ugyanúgy, mint az 1940-es években s akkor, amikor megszégyenítő önkritikára kényszerítették, a miniszterelnöksége idején vagy a pártból való kizárása után más utat képzelt el a szocializmus felé, mint a sztálini diktatúra. Éppen a mezőgazdaságról és a parasztságról vallott felfogása tért el alapjaiban a Rákosi-Gerő-féle dogmatikus, szektás elképzelésektől. Ezt már 1948-ban a mintagazdák értekezletén mondott beszédében kifejezésre juttatta, amikor arról szólt, hogy „a parasztság örök, mint maga a munka, amely az ember létét biztosítja". Ha más nem, ezért az ellene indított dühödt támadások igazolják a fenti megállapítás igazságát. A parlamentarizmust sem „burzsoá csökevénynek", hanem a népakarat letéteményesének tartotta, így számára többpártrendszer visszaállítása 1956-ban nem jelentett meg-