Estók János szerk.: 1956 és a magyar agrártársadalom (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK - Varga Gyula: Mezőgazdaságunk nemzetgazdasági szerepváltozásai

teszi érdekeltté a kisebbeket is abban, hogy ne mondjanak le területükről. Ezzel a spontán koncentrációs folyamat lehetősége bezárult! A másik esély a termelői egyesülés, a szövetkezés. Ezt ma részben kolhozosításnak minősíti a politika jobboldalán állók többsége, és rendkívüli ijedtséggel hallgatják a politika másik oldalán tanyázok, „jaj, csak baj ne legyen belőle!", és a „múltat úgysem lehet föltámasztani!" felkiáltásokkal magát biztató és a cselekvésről rendre magát sikerrel lebeszélő baloldaliak tábora. Én a második változatot, a legkülönfélébb formájú szövetkezetesítést látom kitörési pontnak és reális lehetőségnek még akkor is, ha tudván tudom, hogy a jelenlegi légkörben ez szinte áthághatatlan akadályokba ütközik. Az első változat, vagyis a mintegy 50 ezer családi gazdaság - szövetkezés nélkül törvényszerűen bekövetkező - végvonaglása ugyanis ma sokkal inkább elviselhetőnek tűnik a társadalom számára, mint a változtatás. A spontán elsorvadással szemben ugyanis lehet tüntetni, kormányokat szidni, minisztert buktatni és lehet az EU-t is, a „külföldi szemetet" importálókat felelőssé tenni, csak orvosságot nem lehet rá találni. Ebben már többéves gyakorlatunk van. Amint az összefogás szabotálásában is. Hozzáteszem, az összefogást az egyén súlyosabb sérelme, gazdaságának teljes feladása nélkül lehet, a vagyont megőrizve, támogatással - és persze külső kezdeményezéssel - elindítani. Ezzel szemben a spontán koncentráció a gazdaság föl- és eladását követeli meg, amelynek elősegítéséhez nincs segítő eszközünk, és időnk sincs már húsz elvesztegetett esztendő után. A szerves fejlődés elmaradása miatt tehát nekünk nem az „európai út", a kisméretű családi gazdaságok nagy támogatásokkal életben tartott rendje, hanem inkább az amerikai típusú fejlődés és a verseny illik jobban, amint azt az 1965 és 1985 közötti évek is bizonyították. De nem annak „farmvilága", hanem az iparszerűség, a vertikális integráció volt és lehet - szerintem - az európai multií unkcionalitással ötvözve az újrakezdés és a megoldás nyitja. Ehhez kapcsolva még egy „nagyon nemszeretem" gondot kell érintenem. Legyen bár a mai üzemi rendszer időállóbb, mint gondolnám, és induljon el mezőgazdaságunk a hatékonyság irányába, vagy induljon el a spontán koncentráció, illetve a szövetkezés világa felé, a magyar mezőgazdaság akkor sem tud jelentős mértékű külső tőke bevonása nélkül megkapaszkodni a lejtőn. A jövőnk érdekében ezzel a kérdéssel mihamarabb őszintén szembe kell néznünk. A mezőgazdaság jövőbeni nemzetgazdasági szerepe minden eddiginél szerteágazóbb lesz. Egyrészt szerepe tovább csökken: egyre kevesebb embernek ad kenyeret, mind kisebb arányban részesedik a GDP-ből, a külkereskedelemből stb. Másrészt viszont változatlanul - sőt az eddigieknél olcsóbb termeléssel - továbbra is el kell látnia élelmiszerrel a lakosságot, mégpedig nagyobb választékban, megbízhatóbb minőségben és minden bizonnyal hozzájárulva az energiaigények kielégítéséhez is. Akár új funkciónak tekinthetjük azt a feladatát - amit persze eddig is betöltött, külön anyagi elismerés nélkül -, hogy ápolva és gondozva a környezet értékeit, a jövő generációi számára megőrzi és további hasznosításra átadja természeti értékeinket. A mezőgazdaságban dolgozók társadalmi szerepe mindinkább azonosul a többi szektorban tevékenykedőkével, de munka- és lakóhelyük továbbra is a vidék lesz, és közvetlen kapcsolatban maradnak a természettel.