Estók János szerk.: 1956 és a magyar agrártársadalom (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK - Varga Gyula: Mezőgazdaságunk nemzetgazdasági szerepváltozásai

Ez az árualap jelentősen hozzájárult az ország exportjához, amelyben az agrárhányad tartósan 23-24% körül alakult. Az agrártermékek piacát - mint az egész gazdaságét is - ebben a korszakban élesen két részre kell választanunk. Az egyik a KGST-piac, amelynek egyik jellegzetessége a szigorúan bilaterális alapon történő elszámolás volt, amely egyrészt lehetetlenné tett minden, egy harmadik ország bekapcsolásával történő ésszerűsítést. Másrészt a fizetés elszámolása rubelben történt, s a rubelben elért exporttöbblettel - konvertibilitás hiányában - nem lehetett mit kezdeni. A külkereskedelmi megállapodások ezért törekedtek mindig teljes egyensúlyra, nullszaldóra. A magyar agrárexportnak kezdetben mintegy fele ilyen elszámolás mellett bonyolódott le, formálisan igen alacsony árakon, vagyis nagymértékű szubvencióigénnyel. Valójában azonban a behozatalnál ez a „veszteség" rendre visszatérült, mégpedig az agrártermékekért cserébe vásárolt cikkek tetemes importadójából. De azt, hogy mely termékeknél volt jobb és melyeknél hátrányosabb az üzlet, ebben a rendszerben nem lehetett kideríteni. Mindenesetre az a tény, hogy a rubelről a dollárra való átállás számottevő veszteséggel járt, jelzi, hogy a keleti export jövedelmezősége végső soron egyáltalán nem volt rossz. Ez különösen igaz az olyan agrártermékek eladására, amelyek iránt másutt alig vagy egyáltalán nem is volt kereslet. A másik piac, a dollárelszámolású vagy másként a „tőkés reláció" volt, amelyen már tényleges világpiaci árak alapján zajlott az üzlet. Ide kell sorolnunk azt az 1974-től egyre jobban terjedő gyakorlatot is, amelyet elsősorban a szovjet piacon (kisebb hányadban más szocialista országgal is) folytattunk, részben ténylegesen szabadon felhasználható dollárfizetés ellenében, részben olyan elszámolási konstrukcióban, amelynél „kemény" cikkek szerepeltek a kiviteli és a behozatali listán is. E kemény cikkek közé számított a magyar agrárexportból a gabona és a hús, kivételes esetekben (ha az importőr országban romlott a húsellátás) a baromfihús is. A behozatal kemény cikke az energia volt. Ahogy teltek az évek, úgy a magyar kivitelnek egyre csökkenő hányada bonyolódott le a kritikus rubelelszámolás mellett és majdnem háromnegyede dollár alapon. Az élelmiszer-ipari termékek kivitelénél a rubeles elszámolás aránya 28%ra apadt. Ami viszont a behozatalt illeti, az 80-90%-ban dollárelszámolásból eredt, mert a „baráti országok piaca" nem kínált számunkra megfelelő importterméket. Az agrár-külkereskedelem orientációjában a kezdeti 50-50%-os rubel-dollár megoszlás 30-70%-ra változott, vagyis termékeink valódi piacon és árakon keltek el. Az export az 1970-es évtizedtől - szinte minden terméknél - erőteljesen fejlődött, és ez a fejlődés meglepően kiegyenlített volt mind a termékszerkezet, mind pedig a mennyiség tekintetében. (Kivétel volt ez alól a gabona, amelynél az évenkénti hozamingadozást az ötéves átlagok elfedik.) Különösen a rendszerváltást követő években hangzott el sok bíráló szó az „igénytelen" szovjet piachoz való alkalmazkodás állítólagos kárairól. Valójában ez teljesen normális exportpolitika volt, hiszen - minden ellenkező híreszteléssel szemben - jól megfizették a kivitt termékeket, és rajtunk múlott, mit vettünk értük. Ma már azt is jól látjuk, hogy a szovjet piacról való önkéntes lemondás, amelynek hátterében politikai indulatok voltak, óriási károkat okozott az országnak. Az export gazdaságosságát sokszor és sokféleképpen próbálták földeríteni és elemezni. Valószínűleg az a legreálisabb közelítés, amelyet a Világbank részére ké-