Estók János szerk.: 1956 és a magyar agrártársadalom (Budapest, 2006)

Fehér György: A magyar mezőgazdaság történetének rövid áttekintése, 1848-1956

szer - a beszolgáltatás kényszerét nem oldotta fel, hanem még tovább szigorította. A parasztság az 1946 nyarán a forint bevezetésével megteremtett viszonylagos stabilizációval sem lélegezhetett föl, miután a következő évek gazdasági konszolidációjának terhét főként velük fizettették meg. Az állami költségvetési forrásokból alig részesült a mezőgazdaság, az agrárolló mesterséges szétnyitása csak tovább nehezítette a számtalan nehézséggel küzdő termelőket. 1948 során a kommunisták a termelés feltételeinek javítása helyett politikai szándékok által vezérelt gazdasági döntést hoztak: az MKP az 1947-es választási ígéretét - „a kisemberek tulajdona szent és sérthetetlen" - feladva a nyílt kollektivizálás útját választotta. Ez a cél, tehát a magángazdaságok termelőszövetkezetekbe kényszerítésének szándéka fogalmazódott meg az 1948 végén megjelent 14 000/1948 számú kormányrendeletben. A baloldali pártok egyesülése után tartott központi vezetőségi ülésen Rákosi Mátyás már nyíltan beszélt erről: „Nekünk ezt a kérdést 3-4 éven belül oda kell vinni, hogy a magyar parasztság 90%-a rendes szocialista közös társas művelésben művelje földjét." 1949 után Magyarországon véget ért a demokratikus többpártrendszer és vele együtt a parasztság reménye, hogy a fejlett nyugat-európai országokban élő társaikhoz hasonlóan magántulajdonon alapuló piacra termelő gazdaságaikban állítsák elő termékeiket. Ettől kezdve az erőltetett iparosításnak, a társadalom átalakításának szinte összes terhét a mezőgazdaság, a parasztság viselte. „Kényszeríteni kell a parasztságot, hogy többet áldozzon a szocializmus építéséért" - mondta Rákosi 1950-ben. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az 1948 végétől egészen 1953-ig tartó időszakban a mezőgazdaságot gazdaságilag hátrányos helyzetbe hozó intézkedések egész sora követte. A lakosság felét kitevő agrárnépességtől nemcsak az alapvető élelmiszerek egyre nagyobb tömegű termelését várták el, hanem ezenfelül teljesíteniük kellett az ipari növények előállítására központilag előírt kvótákat is. A növekvő elvárások ellenére nem javultak a termelés általános feltételei, az ágazatban alig volt innováció, hiszen a mezőgazdaság az első ötéves tervben a beruházásokból csak 14%-kal részesült. Erre és a mezőgazdasági tulajdonviszonyokkal kapcsolatos bizonytalanságra vezethető vissza, hogy 1949-ben az ágazat termelési eredményei csak az 1938-as szint 85%-át érték el. Eközben az egységnyi területre eső adóterhek 1949 és 1953 között megháromszorozódtak. A beszolgáItatási rendszer mindenkit, de elsősorban a 25 kat. hold feletti birtokkal rendelkező kulákság (ez mintegy 71 ezer családot érintett) terheit növelte meg elfogadhatatlan mértékben. A hatóságok valósággal hajtóvadászatot indítottak ellenük, ezzel kényszerítve őket földjeik közösbe adására vagy elhagyására, hogy ezután a termelőszövetkezetek tagjaként dolgozzanak, illetve az erőltetett ütemben fejlesztett ipar számára szolgáljanak olcsó munkaerőként. A folyamat eredményeként 1953-ra ugyan 55 ezerről 2,5 millió hektárra nőtt a termelőszövetkezetek által művelt terület nagysága, de ennek ellenére, vagy éppen ezzel magyarázhatóan a mezőgazdaság katasztrofális állapotba került, ráadásul 1950 és 1952 között rendkívül súlyos aszálykárok sújtották az országot. 1953 elejére Magyarországon csökkent a művelt földterület aránya. Az elégtelen szintű gépesítés, a rossz talajerő-gazdálkodás következtében betakarított alacsony termésátlagok egyes években vészes áruhiányt okoztak. Volt olyan esztendő, amikor a hiányon csak élelmiszerimporttal lehetett segíteni. Az egyéni gazdaságok többtermelését a fennálló gazdaságpolitika egyáltalán nem ösztönözte, éppen