W. Nagy Ágota szerk.: A magyar mezőgazdasági, kertészeti, erdészeti és vadászati szaknyelv kialakulása. (Bpudapest, 2003)

Gyulai Ferenc: „Némelly szokatlanabb szavakat nem lehetett nélkülöznöm..." - Szemelvények a 19. század természetrajzi szavaiból

Már csak nyelvészeti csemegék, s megmosolyogtatják az olvasót az olyan rég feledésbe ment állatnevek, mint pl. a hegyelű v. zsiráf, őrlecs v. tengeri disznó (ma: tengerimalac), paradizár v. paradicsommadár, kajdács v. papagáj, nyarga v. strucc, szalagáz v. kazuár, dalabáj v. csalogány, gyil v. krokodilus. Különösen a hüllőknél találkozunk sok erőszakoltan magyarított névvel. Itt jegyezzük meg, hogy akkor még a gyíkokat, kígyókat, teknősöket, békákat egyaránt ide sorolták. Néhány állat elnevezésének hosszú távú fennmaradásában a szerző annyira biztos volt, hogy azokat csak egy néven nevezte, a faj neve után szinonim név nem is következett: pl. ugrány (kenguru), szökető (ámbráscet), sárkány (repülő gyík), szinbű (kaméleon), óriás zuzár (Boa), jóslár (Python), csörgönc (csörgőkígyó), szemüveges bohóc (pápaszemes kobra), melynek egyébként „a bűvészek méregfogait kiszedik, s különbféle bohóságra szoktatják". Van úgy, hogy a szerző által használt első név ment át a köztudatba, míg a második név, amely mintegy magyarázatul szolgált, napjainkra eltűnt: pl. lappantyú v. kecskefejő kakuk (amire egyébként „a régiek azt fogták reá, hogy a kecske tejét kiszopja"). De van olyan is, hogy egyik elnevezés sem maradt fenn: pl. láng bagoly v. halálmadár (ma: kuvik). A hiedelmek ellen élesen fellép: pl. a „gödény (pelikán)... begyzacskójában 20 font víz elfér, ebből éteti, s itatja csirkéit, innen származott a mese, hogy a gödény saját vérével táplálja fijait", vagy „a haldolkló hattyú dala mese", máshol: a „begyer (gyíkok rendje) Afrikában honos, hajdan mint erősítő szer használtatok; egész gyógyereje képzelődésen alapul". Babonaellenes, de azért néhány hiedelmet - nyilván az olvasmányosság kedvéért - ő is leír: pl. „a sárkány nem egyéb, mint röphártyával biró gyik, melylynek segítségével egyik fáról a másikra ugrik; ezen ártatlan állatka Keletindiában honos, hossza 1 láb, a sokfejű sárkány a mesék világába tartozik", másutt: a viperát „néhány csepp dohány nedv megöli", vagy a csörgönc (csörgőkígyó) mérge néhány perc alatt megöli az embert, továbbá „az emberevő cápa... az úszó embereket lenyeli; egyben egész ember; másban egy ló találtatott", vagy máskor: „a 1 i d é r c, v. vampir Braziliában harkály nagyságú, az alvó emberek, és állatok vérét kiszívja". Nem csak a 19. század elejének hiedelmeiről, babonáiról olvashatunk, de néhány régi név eredetére is fény derül: pl. a „seregély seregesen jár"..., a marconyok kígyók méregfogait jelenti..., a fagyány nem más, mint a szökető (ámbrás cet) hidegen folyós olaja..., a tajok teknőspáncélt jelent. Szerencsére nem kellett sokat töprengeni a berzerő kifejezés megfejtésén, mely a sajgóc (elektromos angolna) és a Földközi-tengerben előforduló rája „testében rejlik, s mellyel érintéskor a nagyobb állatokat is leüti". Feltétlenül szólni kell a tajkosok rendjébe tartozó teknősök megkülönböztetésére (valószínű a szerző) által alkotott jelző nélküli nevekről: tekenc, mely szárazföldi teknőst jelentett, a teknyőc édesvízit, a tajkonc tengeri teknős volt. Ez a névalkotás az akkor még hüllők osztályába sorolt békák elnevezéseinél is megfigyelhető: lombász v. zöld levelibéka, tűzöl v. tűzgyík v. szalamandra.