W. Nagy Ágota szerk.: A magyar mezőgazdasági, kertészeti, erdészeti és vadászati szaknyelv kialakulása. (Bpudapest, 2003)

Gyulai Ferenc: „Némelly szokatlanabb szavakat nem lehetett nélkülöznöm..." - Szemelvények a 19. század természetrajzi szavaiból

vérforgás, lak, mez és fegyverek". Tenyészés szempontjából is csoportosították az állatokat: „némelly állatok eleven fiakat szülnek, mások tojnak". Ami a viszszaszerző erőt illeti, „némely állatoknál nagy mértékben mutatkozik, ha a küllöny karjait elvágjuk, minden darabból ismét egy állat lesz". Kissé riadtan olvassuk az Élettartósság és nagyság című fejezet szenzációs híreit, miszerint „...egy teknyő, mellynek agya széttöretett, még több hétig maradt életben, egy varangy átszúrva, s a földhöz szegezve 8 napig kínlódott". Az állatvilág rendszerezésével kapcsolatban kritikai megjegyzések is elhangzanak: előbb Arisztotelész, majd a rómaiaknál Plinius foglalkozott vele, „...de osztályozásaik hiányosak maradtak, míg a múlt század közepe táján a halhatatlan Linné saját rendszerét megalapitá". A továbbiakban e hat osztály (emlősök, madarak, hüllők, halak, rovarok, férgek) ismertetésére kerül sor, de megemlítve, hogy létezik más felosztás is, mint pl. a kortárs Cuvier természetbúváré, aki négy osztályba („csigolás állatok, puhányállatok, izállatok, sugárállatok") sorolta a könyv megírása idején ismert cca. 88 ezer (1500 emlős, 6000 madár, 1500 hüllő, 5000 hal, 8000 puhány, 60 000 rovar, 6000 sugárállat és további 5000 „kiveszett, csak kövületből ismert") állatfajt. A rendszertani felosztás nem a ma megszokott módon, az alacsonyabbrendűektől halad felfelé, hanem fordítva: a magasabbrendűektől lefelé. A sort mindjárt az emberrel kezdi, aki a kétkezűek rendjébe tartozik, bölcsen kiemelve, hogy „az ember csak egy nemet képez, és ez egyetlen a maga nemében..., s minthogy mesterséges ösztöne épen nincs, nevelés, és oktatás által kell kiművelődnie". Van kaukázi fajta, mongol fajta, maláji fajta, szerecseny fajta és az amerikai fajta, kinek „szine rézvörös, szaglása olly finom, hogy az európait félmérföldnyire is meg érzi". Ezt követi a négykezűek rendje, azaz a majmoké, ahol „a test alkotását tekintve a majmok legközelebb állanak az emberhez". Már a majmok felsorolásánál megfigyelhetjük az egész könyvön végighúzódó tendenciát, mely szerint a szerző az idegen vagy idegenül csengő szavak helyett magyar elnevezéseket használ. Ezeket ritkítva szedték, de utánuk az addigi (idegen v. magyar) elnevezésük is szerepel: pl. u t á n c s v. vörös orang-utang, e m 1 ő r v. fekete orangutang, farkagomv. közönséges majom. A fajok ismertetésénél a szerző rövid, de annál érzékletesebb mondatokban tér ki azok földrajzi elterjedésére, hasznára vagy kárára. Néha lebilincselő egyszerűséggel, máskor az olvasó fantáziáját felkeltő módon, de mindig lexikoni tömörséggel. Pl. „a m á k i k Madagaskarban élnek, fejők hegyes mint a rókáé, igen vidor állatok, s vadászatra használtatnak." A továbbiakban szakadjunk el a több tucat oldalon ismertetésre kerülő emlősök és madarak részletes bemutatásától, inkább a „sorok között" olvassunk. Elgondolkoztató, hogy egyes állatok megítélése az eltelt másfél évszázad alatt mennyire megváltozott! Bizony rosszallóan olvassuk ezeket a sorokat: „a borz... bőre vadásztáskára, s bőröndre igen jó", vagy: „a lomha túzok legnagyobb európai madár... a síkságon tartózkodik, húsa igen finom", másutt: „házimacskáink a vad macskától erednek, szelidités által nagyon elfajzottak; alattomos ravasz nyalánk állatok, egerészésre használtatnak".