W. Nagy Ágota szerk.: A magyar mezőgazdasági, kertészeti, erdészeti és vadászati szaknyelv kialakulása. (Bpudapest, 2003)
Bartosiewicz László: Archeozoológia vagy régészeti állattan?
szótárakkal 9 is segített pontos latin névhasználat létfontosságú kapcsolatot jelent a hazai és a külföldi régészeti állattani kutatás között. A magyarul írt régészeti állattani szakcikkek szövegében az állatok magyar neve mellett az első említéskor elengedhetetlen, a tanulmányhoz csatolt táblázatos függelékekben pedig legalábbis tanácsos a latin nevek feltüntetése. Benkő Ferentz 1786-os könyve mindmáig példamutató ebben a tekintetben. Bonctani nevezéktan Az ember és más emlősök rokonságából fakadó alaktani hasonlóságnak köszönhetően számos bonctani fogalom azonos mindkét csoportban. Alapvetően ezek a kifejezések is latinul használatosak, de ugyancsak hatnak a magyar szaknyelvre. A régészeti állattan módszertanára általában jellemző a gyakorlati okokból és történetileg is fejlettebb embertan, illetve állatorvos-tudomány „húzóágazatainak" áldásos hatása. Az első állatorvosi nevezéktant 1895-ben, Svájc fővárosában, Bernben állították össze az emberi test leírására az abban az évben megalkotott Baseler Anatomischer Nomenklatur alapján. Ez hatalmas feladat volt, hiszen ha csak a legfontosabb háziállatokra gondolunk, azok alaktani sokfélesége rendkívül alapos munkát igényelt (Bázelban mindmáig elnéző kárörömmel nyugtázzák, hogy a lomha észjárásuk miatt gúnyolt fővárosiaknak már akkor is a szerteágazó, szőrszálhasogató „piszkos" munka jutott). A tudományos gondolkodás előrehaladtával több módosítást bevezetve, mai régészeti állattanunk nevezéktanát a Nomina Anatomica Veterinaria (NAV) határozza meg, amely az 1955-ös emberorvosi alaprendszer, a párizsi anatómiai nómenklatúra 1967-ben „elállatiasított" változata 10 . Mindezen erőfeszítések ellenére az állattaninál szerteágazóbb és összetettebb bonctani nevezéktan kevésbé egységes, itt-ott öröklött hibákat is tartalmaz 11 . A rendszertani nevekkel valamelyest ellentétben, magyar nyelvű szakszövegekben kívánatos az egységes latin bonctani nevek magyar megfelelőinek használata. Ügyelnünk kell azonban a magyar kifejezések pontosságára. „Felső" állkapocs például nincs, ennek megfelelője az állcsont (maxilla). Ugyanígy kerülendő a „felkarcsont" (helyesen karcsont-humerus) használata, annak ellenére, hogy alkarcsontokról (radius és ulna) valóban beszélünk. További hibalehetőséget jelent az egyes csontok részeinek elnevezése, ezekre azonban hely hiányában nem térhetünk ki. ' Jolsvay A. et al., 1977, Gozmány L. 1979. 10 Fehér Gy. 1980. 15. " Peters, J. 1987. 45.
