Szirácsik Éva: Gazdálkodás a Koháryak Nógrád vármegyei központú birtokain (1647-1731) - Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 13. (Budapest, 2017)

III. A Nógrád vámegyei központú birtokok népessége és gazdálkodása

A Koháry család Nógrád vármegyei központú, de a szomszédos Heves és Külső-Szolnok vármegyébe is átnyúló birtokairól gyakorlatilag kísértetiesen ugyanazt tudjuk állítani a nagycsaládot létrehozó okokról, mint a Zichyek divényi uradalma esetében. A nagycsaládi termelő üzemek létrejötte valószínűleg a házas férfiak közös gazdálkodásának sajátosságaiból fakadó nagyobb munkaerőigény kielégítésével függhetett össze. A többi típussal ellentétben ezek a gazdaságok elkutatásaik alapján igazolni látták, hogy a honfoglalás kori magyar temetők szoros, kötött sorrendű temetkezési rendjében a család tagjai között szigorú rangsort tartó, patriarchális nagycsalád képe tűnik elénk. (Dienes, 1957. 28-29.) Szabó László ezekre a megállapításokra építve a nagycsaládot általánosnak tartotta a XVII. század elejéig, miután a nukleáris család térnyerése figyelhető meg. Példaként a tokaji borvidéket emelte ki, ahol II. József uralkodásáig megszűnt a nagycsaládi szervezet. Okként az intenzív gazdálkodást, továbbá a hagyományokat bomlasztó forgalmas útvonal szerepét emelte ki. (Szabó, 1968.48-49.)

A XIX. század második felének írói véleményei a nagycsaládok rohamos megszűnésének kiváltó okát egyöntetűen a jobbágyfelszabadításban, vagyis a század parasztságát érintő legnagyobb horderejű változásban vélték megtalálni. (Pap, 1865. IX.; Nagy, 1856.456.; Pintér, 1995. 20.) A nagycsalád alkonyát a hagyományos parasztgazdaság megszűnéséhez kapcsolták a XX. században, amelyet az iparosítás, a földek elaprózódása kísért. Az 1950-es években megszűnt a nagycsaládi szervezet az ország két nagycsaládos régiójában, azaz Somogy, Tolna, Zala, illetve Borsod, Gömör, Heves és Nógrád megyékben is. (Rátay, 1990.152.) A nagycsalád látszattovábbélését a lakáshiánnyal magyarázták. H. Sas Judit szerint 1970-ben a mezőgazdasági fizikai foglalkozású keresőkkel rendelkező családok kb. 32,7%-a nagycsaládi keretben élt, amit különösen jellemzőnek tartott a palócok lakta területen. A családi szervezet és termelés felbomlásával „azonosnak látszó jelenség mögött megváltozott forma áll”, a nagycsalád többé nem jelent termelési-fogyasztási egységet. (H. Sas, 1978. 69-77.) Kérdés marad tehát, hogy a közös lakás az „egy kenyéren” élésre alapozott nagycsalád definíciójának megfelel-e? Korábbi századokban is előfordult az együttlakás közös gazdálkodás nélkül, de ezt a formát nem nagycsaládnak nevezték. Talán az együttélés jelensége mögött a parasztság Philippe Aries által megfogalmazott „tömeges együttlét szeretete” állt, de meglehet, hogy más, esetleg a XX. századra vonatkozó okokat kell keresnünk. (Ariés, 1987. 315.)

A nagycsalád típusát etnokulturális csoportokhoz nem lehet igazából kötni. A rohonc-szalónaki uradalomban például 1636-1678 között a magyarok, majd a horvátok körében volt a legmagasabb a nagycsaládok aránya, s legkisebb a németeknél. 1686-ban már a horvátoké lett a vezető szerep. Noha a probléma nincs a gazdasági viszonyokhoz kötve, mégis néhány oldal múlva azt olvashatjuk, hogy a magyar lakosságú falvakban alacsonyabb volt a zsellérek aránya, s több igással is rendelkeztek. (Zimányi, 1968. 57., 85.) A megoldási javaslatok egyik közkedvelt típusa a történészeknél a nagyobb adóterhekre utal, amely az összeköltözéseket előmozdította. (Például: Draskóczi, 2003. 3.; R. Várkonyi, 1983.) Zimányi a XVI. századi Magyarország gabonatárházának tartott Csallóközben a munkaerőigénynek tulajdonította. (Zimányi, 1985. 342.) A szomszédos Szigetközt vizsgáló etnográfus Timaffy a nagycsaládot a kis telken szaporodó lakossággal hozta összefüggésbe, amely egy kenyéren zsúfolódott össze. Ezt a tendenciát erősítette szerinte a régi nemzetségrendben gyökerező erős családi tekintélyrendszer. (Timaffy, 1980. 216.) Tóth Tibor a birtok szétaprózódását megakadályozó tényezőként értékelte a „többgenerációs háztartásokat”. (Tóth, 1980. 32.) Andorka és Faragó az 1787. évi összeírás feldolgozása kapcsán a zselléresedés helyetti nagycsaládba húzódást a társadalmi stagnálás jelének tekintette. (Andorka-Faragó, 1984. 430.) Másutt a föld szűkével magyarázzák a többcsaládos háztartásokat. (Andorka-Balázs-Kovács, 1984. 187-197.) Ismét máshol a föld szűke mellett a gazdaság munkaerőigényét hozzák válaszul. (Andorra, 1975. 357.) A szlavóniai helyzetről pedig Penavin Olga így írt: „A polgárosodás a halála a zadrugának. Ha meg is maradt néhány régi típusú zadruga, az a félreeső vidékeken, konzervatív környezetben volt megtalálható”. (Penavin, 1981. 12-13.)

135