Takáts Rózsa (szerk.): „A' gasdasági kormány - írta egy aradi” - 1830. Bartosságh József (1782-1843) kézirata a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban - Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 12. (Budapest, 2014)

A gazdaság folytatása, Tanátskozás

Szarvas marha gulabéli732 legyen é vagy fejős swaitzer tehény733 — kedvem szerént mind a két félét tartok. Úgyis a ménes után, hogy a legelő el ne vaduljon, szarvasmarhát kell jártattni. -Talán újságot nem mondok ez által? Mivel közönségessen tudva vagyon, hogy a legelőken magoktól nyövő sokféle füvek és plánták közül a ló válogat, úgyis futtába legelvén, elvénülne alatta a legelő, az néki nem kedves plánták elhintenék magjokat és enyehány esztendők múlva éppen lónak nem való lenne a pusztánk. - Nemkülömben hasznos a gúla ménes szomszédságába a nyáran, mert a szúnyogok és más férgek megkimélyvén a lovakat, szarvasmarhára szálnak. - Utoljára a télen könyen és oltson kitelel a gúla azon a takarmányon, amely se a ló, se a bikának, sem pedig vonyós marhának nem kell p[éldának] o[káért] az izing734 szénán, a tsádén,735 a

732 gulabéli marha = ridegen tartott magyar szürke szarvasmarha. Két nagytáji fajtáját szokták elkülöníteni; az alföldit., és a valamivel kisebb erdélyit. Előbbit tenyésztette a Dunántúl, a Kisalföld és a Felföld magyar népe is. Kiváló igavonó, nagy testű húsmarha, de viszonylag gyenge tejtermelő. A szürke magyar marhának éltek további táji változatai. A magyar szürke táji változataként említik a 19. század derekán a következőket: I. nagyváradi és erdélyi, 2. bácskai, 3. Tisza-vidéki, 4. kecskeméti, 5. belső-somogyi és zalai, 6. Rima-völgyi (GAÁL, 1966. 396). MAGYAR NÉPRAJZ, 2. kötet, Gazdálkodás. Szarvasmarhatartás. 659. p. 1886-ban e ridegen tartás viszonyairól, enyhítéséről írt Szabó Ferenc a Mezőgazdasági Szemlében: „Ezzel szemben mégis csak a magyarfajta szarvasmarha az Alföld legmegfelelőbb marhája, s pedig tisztán azért, mert ez a fajta a mi éghajlatunk és talajunk gyermeke; ezt már nem kell ideszoktatni, meghonosítani. Hogy a fent elősorolt hibákban szenved, azt nem neki, hanem azon viszonyoknak rójuk fel, melyek között évszázadok óta tenyésztetik. E viszonyok megváltozottaknak tekintendők mindenütt, hol a gulyabeli marha télire is kap elegendő takarmányt, s az idő viszontagságai ellen egy félszer vagy istálló által meg lesz védve. E megváltozott viszonyok folytán az okszerűség megkívánja, hogy a magyarfajta szarvasmarha tenyésztésén is módosítsunk, javítsunk. Nem fajtát változtatni, de fajtát fejleszteni, - ez legyen törekvésünk.” SZABÓ, 1886

733 Elsőként Esterházy Pál - a későbbi nádor - hozatott be svájci teheneket még 1680- ban, majd a 18-19. században számos uradalom létesített tehenészetet nyugatról hozatott tehenekkel és tehenészekkel. Károlyi Sándornak 1704-ben, hadviselés közben is volt gondja arra, hogy svájci teheneket küldjön haza Nagykárolyba. Az 1840-es évek elején „helvetiai”, „tirolisi”, „stájer”, „frizlandi” és más fajtájú tehéncsordák éltek Magyarországon, különösen a Dunántúl és a Felföld uradalmaiban (HANKÓ, 1957. 9-10. p.; GAÁL, 1973. 55. p.). MAGYAR NÉPRAJZ, 2. kötet. Gazdálkodás. Szarvasmarhatartás. 661. p.

734 izing tájszó - takarmánymaradék, takarmánytörmelék, főleg olyan, a jászolban maradt kukoricakóró, melyről a marhák a leveleket leették. Az ízék, izing és a többi alakváltozat mind-mind képzett szó. Alapjuk a tag, ízület, bog, bütyök, csomó jelentésű íz szavunk.

735 csádé - Két szélénél és a közepénél is éles sásféle - másik népi neve: „kutyaherélő sás” (Stratiotes abides). A Békatutaj félék családjába tartozik. Magyar Nyelvőr 75: 425:

173