Beck Tibor: A filoxéravész Magyarországon. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 10. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 2005)
III. A filoxéra elleni védekezés kialakulása (1872-1881)
es kezeléséhez szükséges pincék építésének különösen magas költségei is akadályozták.) A jobb minőségű bort fogyasztani vagy azzal kereskedni kívánó vagyonosabb alföldi társadalmi rétegek a középkorban extraenus birtoklással jutottak a történelmi borvidékeken lévő ültetvényekhez. Az alföldi borvidék a történelmi borvidékekéhez mérhető jelentőséghez csak a filoxéra pusztításai nyomán jutott. 123 A XIX. század végére ugyanis a borkezclés és -szállítás technikája olyan szintre fejlődött, hogy alkalmazásukkal jó minőségű, szállítható asztali és minőségi borokat adtak a homoki szőlők is. A piacra történő homoki bortermelés évszázados akadályai tehát a korszak tudományos-technikai ismeretei mellett már leküzdhetőek voltak, ezért a homokos területek szőlőtelepítésre való felhasználását a magyar szőlészeti-borászati szakemberek is szorgalmazták. Emich Gusztáv az agrártárca megbízásából készített 1880-ban közzétett jelentésében - francia és németországi tapasztalatait összegezve - a következőképpen látta az alföldi borvidék jövőjét. „A Duna és a Tisza közt elterülő nagy síkon található roppant terjedelmű és parlagon heverő homokterületek hivatva vannak jövedelmező szőlőkké változni, melyek nemcsak nagybani bortermelésünket biztosíthatják, de ily módon még új nemzetgazdasági tetemes tőkéket fognak képviselni, míg eddig a törvényhozás erőlködései sem voltak képesek azok megkötését és befásítását létesíteni." 126 Kiváló szakemberünk értékelésében éles szemmel látta meg a jövőt, s ezt a következőkben csak alátámasztani tudjuk. Bár a nagyüzemi hornoki szőlőtermesztés kialakulásának kezdetekor franciaországi mintákra támaszkodott, néhány évtized alatt sajátos magyar borkultúra fejlődött ki a Duna-Tisza közén. A XX. század első évtizedére a magyarországi homoki telepítések területnagysága meghaladta a franciaországiakét. Európában Szicílián kívül sehol sem termesztettek szőlőt immúnis talajon, ekkora területen. A modern homoki szőlőkultúra első központja a kecskeméti Miklós-telep volt, amely 1883-ban kiemelt állami támogatással létesült a Kecskemét városa által felajánlott 116 hektár homoki területen. A kecskeméti szőlő- és borkultúra kezdetei a XI-XII. századra, IV. Béla és I. Lajos király uralkodásának idejére nyúlnak vissza. Fejlődését a török uralom sem tudta teljesen visszavetni. A hódítók kiűzése után megindult területgyarapodás az 1800-as évek elején gyorsult fel, amikor a város vezetése megkezdte a Kecskemét környéki puszták felparcellázását a sívó homok megkötése céljából. Az első ilyen alkalommal 1801-ben közel 60 hektárt mértek ki igen kedvező feltételekkel a kecskemétiek számára. 1836-ban már közel 1500 hektár volt szőlővel beültetve, a szőlősgazdák száma pedig megközelítette az 1200-at. Az 1850-től felgyorsult telepítés a filoxéra hatására robbanásszerűvé vált. Az ültetvényterülct növekedését jól példázza, hogy míg közvetlenül a kártevő megjelenése előtt, 1870 és 1880 között 130 hektárt telepítettek, addig a kötött talajú szőlők pusztulásának időszakában, azaz 1880 és 1913 között több mint 4500 hektár új ültetvény jött létre csak a város által eladott területeken! A kecskeméti szőlő- és borkultúra fellendítésében kiemelkedő szerepet játszott Lestár Péter, aki 1880-tól tizenhat éven keresztül volt a város polgármestere, valamint Horváth Döme, a Kecskeméti Gazdasági Egyesület elnöke és Katona Zsigmond, akik a Miklós-telep létrehozásában vállaltak úttörő munkát. A kecskeméti szőlőgazdálkodás fellendülését tehát a filoxéra megjelenése és pusztítása okozta, melynek veszélyére a város vezetése már idejekorán felfigyelt. Hornyik János főjegyző már 1873 decemberében (!) - ekkor még nem ismerték a homoktalajok immunitását - hirdetményben figyelmeztette a helybéli szőlőbirtokosokat a közelgő ve125 Az alföldi borvidék történetéről bővebben lásd: Patay, 1960. 5-19. p., Égető, 1993., Bende, 1920. 10-26. p. és 56-72. p. I2 " Emich, 1880. 52. p.
