Beck Tibor: A filoxéravész Magyarországon. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 10. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 2005)

III. A filoxéra elleni védekezés kialakulása (1872-1881)

borok nagy mennyiségű előállítására tökéletesen alkalmasak voltak a hektáronként 300 (!) hektoliter termést is adó ültetvények, melyeknek létrejötte egy új, homoki borkultúra felvirágzását jelentette.

64 (Mint látni fogjuk, a filoxéravész hatására Magyarországon a homoki szőlőkultúra hasonlóan nagyjelentőségűvé vált.) A szőlőművelés folytatása kötött talajokon: oltványültetvények telepítése A filoxéra végleges leküzdésének másik lehetséges módját a nem immúnis, kötött talajokon - amelyeken Magyarország történelmi borvidékeinek ültetvényei is voltak - a borkészítésre alkalmas amerikai fajtákból és direkt termőkből álló ültetvények létrehozása, illetve ezeknek vagy vad amerikai fajoknak curázsiai (európai) vesszőkkel való beoltása, és az így létrehozott oltványokból álló ültetvények telepítése jelentette. Míg ugyanis Európában, Észak-Afrikában és Nyugat-Ázsiában ugyanazon szőlőfaj, a Vitis Viniféra volt honos, addig az amerikai földrészen több, nem ehhez a botanikai fajhoz és nemzetséghez tartozó szőlőfajta is létezett, amelyeknek természetes élősdije volt a filoxéra. Ezekre a fajtákra először Laliman bordeaux-i szőlőbirtokos és ampelográfus figyelt fel, aki 1868-ban azt vette észre, hogy pusztuló szőlőjében az amerikai fajok egészségesek maradtak. Felfedezését az 1869-ben Beáiméban tartott szőlészeti konferencián részletesen is ismertette, de bejelentését ekkor még közöny és kétkedés fogadta. 1873ban azonban Planchon montpellier-i tanár amerikai tanulmányútjáról hasonló végkövetkeztetéssel tért haza. Az amerikai szőlőfajtákat először ő tanulmányozta, és két főcsoportra, a Muscandinia és az Euvitis fajra osztotta. Az első csoportot csak egy faj, a Vitis rotundifolia alkotta, amely leginkább az Amerikai Egyesült Államok déli részén volt honos. Erről a fajról a vizsgálatok során kiderült, hogy direkt termelésre nem alkalmas, tekintve, hogy bogyóinak clhullatására nagymértékben hajlamos, oltványkészítésre pedig nem használható, mert a ráoltott európai szőlővesszőt nem fogadja be. Az összes többi amerikai szőlőfaj a második - az Euvitis - főcsoportba tartozott, s ezek közül azok a fajok, amelyeket már eredeti hazájukban is művelésbe vontak, alkalmas alanyul szolgáltak a direkt termeléshez és az oltványkészítéshez. Ezek közül a leginkább felhasználhatónak a Vitis labrusca, a Vitis aestivalis és Vitis riparia fajok tűntek. A Vitis labrusca végül is nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ugyan valamenynyi amerikai faj közül ez állt a legközelebb a Vitis viniférához, cz azonban nemcsak azt jelentette, hogy külsőleg a leginkább hasonlított az európai szőlőre, hanem azt is, hogy az amerikai fajok közül a legkevésbé volt ellenálló a filoxérával szemben. Számos válfaja - Catawba, Concord, North Carolina stb. és az Európában a filoxéra megjelenésekor már több évtizede elterjedt Izabella - közül hosszú távon egyik sem bizonyult megfelelőnek, kisebb ellenálló képességükön kívül azért sem, mert boraik az európai ízlés számára elfogadhatatlan jellegzetes labruscaízzel (rókaízzcl) rendelkeztek. Emiatt azokat a direkt termő - azaz borkészítésre oltás nélkül is alkalmas amerikai fajú szőlőkből álló - ültetvényeket, amelyeket az újratelepítések kezdetekor még megfelelő tapasztalatok hiányában ültettek, a legtöbb helyen elöregedésük után nem telepítették újjá, vagy még termőképes állapotban kivágták. Az 1880-as évtized végén - amikor kiderült, hogy a talajadottságok (elsősorban a talaj mésztartalma) milyen nagymértékű hatással vannak az amerikai alanyokra, és Franciaországban jelentős területeken pusztultak ki 8-10 éves "

4 A homoki szőlőtelepítésről részletesebben lásd Rácz, 1891. 7-20. p., Miklós, 1888. 6-24. p., Csorna, 19941995. 321-328. p.