Beck Tibor: A filoxéravész Magyarországon. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 10. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 2005)

III. A filoxéra elleni védekezés kialakulása (1872-1881)

teljes mértekben nem lehetett helyreállítani. Ezért a kártevő legyőzéséhez végül más módszerekhez kellett folyamodni.

61 A filoxéra elleni küzdelem első szakaszában - amely az oltványokból álló ültetvények telepítésének megkezdéséig tartott - az irtás és a szénkénegezés mellett a védekezés másik eszköze a fertőzött területek közigazgatási zárlat alá vétele volt. A vészlcpett ültetvényekkel bíró városok, falvak határának zárlat alá helyezése azt jelentette, hogy az adott településről gyökeres vagy gyökértelen (sima) szőlővesszőt, szőlőnövényt, szőlőlevelet és „általában a szőlő minden egyéb alkatrészét" a - szőlőfürt kivételével - más település területére tilos volt átvinni. Ugyancsak tilos volt „bármilyen fa vagy cserfaszerű ültetvény, használt szőlőoszlopok és szőlőkarók, valamint szőlőlevélbe csomagolt bármilyen tárgy" kivitele.

62 Tilos volt továbbá a fertőzött területek napszámosait vészmentes ültetvényekben foglalkoztatni, mert ruhájukon és szerszámaikon magukkal hurcolhatták a kártevőt. (A filoxéravész hatására alakult ki az a szokás, hogy a szőlőbirtoknak rendelkeznie kellett a napszámosok munkájához szükséges eszközökkel.)

63 Ezek a rendelkezések a közös határú, zárlat alá helyezett községek egymás közötti forgalmát általában nem korlátozták. A zárlat alá vétel fontos eleme volt a filoxéra elleni védekezésnek, de mint látni fogjuk, sok esetben a természeti adottságok vagy az emberi felelőtlenség miatt nem érte el célját. Ennek ellenérc a szénkénegezésscl és az irtással együtt foganatosítva arra alkalmas volt, hogy a filoxéra terjedését a védekezés végleges módjának megtalálásáig valamelyest lassítsa. A szőlőművelés folytatásának egyik lehetősége: az immúnis talajra való telepítés A filoxérával való együttélés egyik lehetősége az immúnis homoktalajra való telepítés volt. Ezt a megoldást elsőként Franciaország déli részén alkalmazták. Itt vették először észre, hogy az általános pusztulás közepette a kártevő terjedése a Földközi-tenger homokos partvidékein lévő ültetvényeknél megállt. Ennek a jelenségnek a tanulmányozása során derült ki, hogy a homoktalaj nem tapad szorosan a szőlő gyökereihez, nincsenek benne repedések, lyukak, amelyek elősegítenék a filoxéra mozgását, ezen túl a homoktalaj száraz, a nedvesség hiánya pedig további pusztítást okoz az élősdiben. Ezután számos kísérletet végeztek a Cap-Pincdc nevű filoxérakísérlcti telepen, amelyek során az is kiderült, hogy a filoxéralepett szőlőgyökerekről homokba ültetés után a kártevő néhány hét alatt teljes mértékben eltűnik. Megállapították azt is, hogy a talajnak a filoxéramentességhez legalább 70% tiszta homokot kell tartalmaznia, és hogy a 75%-ot meghaladó homoktartalom már teljes védelmet nyújt a kártevővel szemben. Miután ezek a felfedezések teljes bizonyossággal beigazolódtak, valóságos szőlőtelepítési láz tört ki Franciaország déli - a Földközi-tenger és az Atlanti-é>ceán mellett fekvő — partvidékcin, és néhány évtized múlva már hatalmas szőlőültetvények borították az addig senkinek sem kellő homokos sík vidéket. (A homoki területek ára néhány év alatt 100 frankról 4000 frankra emelkedett.) Igaz ugyan, hogy az itt termett borok nem vehették fel a versenyt a régi, nagy hírű francia borvidékek boraival, de középminősegű és olcsó asztali 61 A szénkéneggel való gyérítésről bővebben lásd Kosinszky, 1886. 19-27. p., Szilárd, 1898. 135-156. p., Roboz, 1889.21-111. p. 62 Jelentés, 1883. 10. p. 63 Feyér, 1970. 113. p.