Beck Tibor: A filoxéravész Magyarországon. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 10. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 2005)
III. A filoxéra elleni védekezés kialakulása (1872-1881)
A védekezés átmeneti formái: a szénkéneggel való gyérítés és a zárlatrendszer A szénkéneggel való gyérítést először Thénard francia szőlőbirtokos alkalmazta ültetvényeiben az 1860-as évek végén. A kezdeti sikerek után azonban - mint utólag kiderült, a túladagolás és az irtószer különféle anyagokkal való keverése miatt - nem sikerült komolyabb eredményeket elérnie. 1873-ban csökkentett mennyiségű szénkéneggel újra kezdte kísérleteit. Ezek során derült ki, hogy a szénkéncg a kártevő teljes kiirtására valóban alkalmas, de olyan mennyiség kell hozzá, amely magát a szőlőt is elpusztítja. Ugyanakkor a szőlőre nem ártalmas kisebb adagokban alkalmazva olyan mértékben gyéríti a filoxéra populációját, hogy az nem képes elpusztítani az ültetvényt, amelynek termőképessége csökkent mértékben ugyan, de megmarad. A szénkénegezés célja tehát a filoxérával fertőzött ültetvények termőképességének minél hosszabb ideig történő fenntartása volt. Ennek érdekében a szőlőültetvény talaját akkora mennyiségű szénkéneggel - kb. 4x24 gramm egy tőke körül 15 cm sugarú körben - mérgezték, amely a kártevő populácié)ját már jelentős mértékben ritkította, de a szőlőtőkéknek még nem ártott. A szénkéncg (szén-diszulfid) záptojásszagú, illékony, színtelen, a víznél nehezebb folyadék, gázállapotban pedig a levegőnél nehezebb és roppant gyúlékony. Földbejuttatásának módja az volt, hogy szénkénegfecskcndővcl - ami leginkább egy nagyméretű injekciós tűre hasonlít - közvetlenül a szőlőtőke mellett a talajba fecskendezték, ahol mérgező gázzá átalakulva elpusztította a filoxérát. Az eljárást évente egyszer, leginkább közvetlenül a szüret után, vagy kora tavasszal, még a szőlő fakadása előtt alkalmazták, kivéve a nedves talajú ültetvényeket, ahol nyáron gyérítettek. Ennek oka az volt, hogy túl nedves talajban a méreg nem volt elég hatásos. Ugyanakkor a gyérítést végzőknek arra is ügyelniük kellett, hogy túl száraz, repedezett se legyen a föld, mert ilyen esetben az illékony gáz hamar elpárolgott. Ezért a szénkénegezők után a napszámosok (tömők) a szénkénegfecskendő által a földben nyitott rést egy bottal (tömőlával) betömték, hogy a földből „ne jöjjön ki az erő". A sikeres gyérítés feltétele volt még a talaj megfelelő - legalább 30 cm-es - vastagsága, ennél vékonyabb talajon a munkálatok nem vezettek sikerre. (Ezért pl. Tokaj-Hegyalján már nem is próbálkoztak ezzel a módszerrel.) Azt, hogy az eljárást milyen időközönként kellett megismételni, a talaj és az éghajlati adottságok szabták meg. Általában évenként, szerencsésebb esetben kétévenként kellett rá sort keríteni. Ezzel az eljárással 1880-ban már több mint 3000 hektár ültetvényt tartottak fenn Franciaországban, s a gyérítés bekerült a szőlő éves munkafolyamatai közé. Igaz, hogy cz az eljárás megnövelte a termelt bor önköltségét - a szénkéneget, ami robbanásveszélyes is volt, hordókban kellett felvinni a szőlőhegyekre. Ezenkívül az így kezelt ültetvényt rendszeresen trágyázni is kellett, de lehetőséget és időt adott a szőlőbirtokosoknak a filoxéra elleni védekezés végleges megoldásának megtalálására. Ugyanakkor ez azt is jelentette, hogy csak azokban az ültetvényekben lehetett alkalmazni, amelyek birtokosainak biztos piaca és elegendő jövedelme volt ahhoz, hogy az így felmerülő többletköltségek mellett is folytatni tudják a szőlőtermesztést. Magyarországon ezért ezt az eljárást először a nagybirtokokon próbálták ki, s a kisbirtokosok az állami propaganda ellenére is csak évek múltán, az eredményeket látva kezdték cl viszonylag kis számban alkalmazni. Az említett okok miatt Magyarországon a szénkénegezésben rejlő lehetőségeket nem használták ki kellőképpen, s az eljárással kezelt területek nagysága a fertőzött ültetvényterülctek egészéhez képest mindvégig viszonylag alacsony maradt. A szénkénegezés legfőbb hátránya az volt, hogy bár ezzel a módszerrel fent lehetett tartani egy fertőzött ültetvényt, az eredeti termőképességet