Beck Tibor: A filoxéravész Magyarországon. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 10. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 2005)
III. A filoxéra elleni védekezés kialakulása (1872-1881)
- a kezdeti heves viták ellenére - egyetértett Horváth Géza 1881-ben tett helyzetértékelésével: „(...) a filoxérát, ahová az egyszer nagyobb mértékben bevette magát, az eddig javaslatba hozott ellenszerek egyikével sem lehet gyökeresen kiirtani, és hogy ennélfogva egyik fő törekvésünknek ez idő szerint arra kell irányulni, hogy szőlőinket a filoxéra dacára fenntarthassuk, vagyis hogy afiloxérával együtt élhessünk." 3<J Bár a kártevő elleni védekezés körül még sokáig heves viták folytak a mezőgazdasági lapok hasábjain, a nemzetközi kongresszusokon szerzett információk, a magyar szakemberek tanulmányútjai és a hazai védekezési kísérletek nyomán fokozatosan kikristályosodtak ennek hazai lehetőségei. A védekezés első formái: az irtás és az elárasztás Az irtással történő védekezést a kártevő megjelenésekor általában azonnal alkalmazták ott, ahol a környező, még nem fertőzött területek megmentése volt az elsődleges cél. Csak akkor volt hatékony, ha a talajt a szőlőültetvény kiirtása után - amelyet a szőlőtőke és a kiásott gyökérzet teljes elégetésének kellett követnie - erős szénkénegezésscl fertőtlenítették. Tekintve, hogy a filoxéra megjelenése után általában rohamos gyorsasággal, nagy területeken kezdett el terjedni, ezt a védekezési eljárást csak a kártevő megjelenésének kezdetekor, kis területeken és azonnal alkalmazták. Az egyetlen kivétel Németország volt, ahol az éghajlatnak köszönhetően viszonylag lassan szaporodott és terjedt a kártevő. (A német szőlőbirtokosok komoly állami támogatással elérték, hogy 1930-ig a régi szőlőterületnek csak az 1,2%-át tudta elpusztítani a filoxéra, cz azonban közel 30 millió márkába került.) A vízzel való elárasztást 1870-ben Faucon francia mérnök és gravesoni szőlőbirtokos alkalmazta először, aki megfigyelte, hogy a répaöntözés után az öntözött területről kivesznek a rovarok. Ezt a felismerését a szőlőre és a filoxérára is alkalmazta, s már félig elpusztult ültetvényeit sikerült is ezzel a módszerrel megmentenie. Nagy hátránya volt ennek a védekezési módnak, hogy csak kevés helyen, teljesen sík terepen lehetett alkalmazni, kizárólag télen, enyhe klíma mellett, a nedvkeringés megszűnte után. Ugyanis ha a vegetációs időszakban alkalmazták az eljárást, nemcsak a kártevő, hanem a szőlő is kipusztult. Emellett igen költséges volt, mert 55-70 napig kellett alkalmazni 20-25 cm vízmagassággal, de ugyanakkor hatékony is, tekintve, hogy az eljárás után a kártevő jelenléte az így kezelt ültetvényben teljesen megszűnt. További hátránya volt, hogy a közeli, az elárasztásra nem alkalmas filoxéra lepett területekről az élősdi általában egykét éven belül újra visszakerült a már mentesített ültetvénybe, így az eljárást két-három évenként meg kellett ismételni. Ha azonban a közelben nem voltak fertőzött ültetvények, az elárasztás huzamosabb ideig is megoldást jelenthetett. Franciaországban ezzel a módszerrel 1880 végén már több mint 5000 hektáron védekeztek a kártevő ellen, Azerbajdzsánban pedig, ahol a talajviszonyok kedveztek ennek az eljárásnak, évtizedekig alkalmazták. Ezt a védekezési módot Kvassay Jenő vízügyi szakember ismertette részletcsen a hazai szőlőbirtokossággal a Földmívelési Erdekeink 1877. február 5-i számában, a magyar szőlőterületek adottságai azonban nem tették lehetővé szélesebb körű elterjedését. 60 5 " Horváth, 1881. 9. p. 60 Az elárasztással való védekezésről bővebben lásd Horváth, 1881. 7-9. p., Miklós, 1888. 8. p.