Beck Tibor: A filoxéravész Magyarországon. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 10. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 2005)

III. A filoxéra elleni védekezés kialakulása (1872-1881)

A szőlőbirtokosok reakciói a kártevő megjelenésekor A magyar szőlőbirtokos réteg szakmailag képzettebb része az első pillanatoktól fogva fokozott érdeklődéssel követte a kártevő európai felbukkanását követő eseményeket. Mint láttuk, a minisztérium mindent megtett a gazdák figyelmének felkeltése érdekében, ez azonban nem jelentette azt, hogy a hazai szőlőtermelő gazdaközönség egésze - főleg a kisbirtokosság - a kezdetektől fogva felismerte volna a reá leselkedő veszély valódi nagyságát. Ehhez hozzájárultak a tudósok között fellángoló szakmai viták is. A magyar szőlősgazdákat a filoxérakérdéshez való hozzáállásuk alapján több csoportra oszthatjuk. A gazdák egy része teljes hitetlcnkedéssel és szkepticizmussal fogadta a kártevő nyugateurópai pusztításáról szóló híradásokat. Voltak, akik az egész filoxéravcszcdelmet mindenestül mesebeszédnek, vaklármának tartották, sőt olyanok is akadtak, akik magának a kártevőnek a létezését is kétségbe vonták, és úgy vélték: „Az csak az urak találmánya, hogy hivatalokat kaphassanak és osztogathassanak! "

5H A képzetlen kisbirtokosok többsége úgy képzelte, hogy a filoxéra is csak elmúlik majd egyszer, mint a többi istencsapása. Mások elismerték ugyan a veszedelmes rovar létezését, dc azt állították, hogy a filoxéra mindig is megtalálható volt a szőlőültetvényekben, csak mindeddig - csekély károkozása folytán - nem kellett rá nagyobb figyelmet fordítani. Azt pedig, hogy a már régóta a szőlőkben lévő kártevő hirtelen ekkora károkozásra lett képes, a szőlők elöregedésével és a rovar számára különösen kedvező időjárással magyarázták. Sokak számára még az 1880-as évek második felében sem vált egyértelművé, hogy a filoxéra miatt ezután az immúnis homoktalajok kivételével szőlőt csak az amerikai alanyokra történéí ráoltással lehet sikercsen termeszteni, s ezek a szőlősgazdák téves álláspontjaik bizonygatásával egymást vezették félre. A másik végletet azok a szőlőművelők alkották, akik a veszedelem nagyságát felismerve, a teljes reménytelenség állapotában várták az elkerülhetetlenül bekövetkező sorscsapást. Ok a franciaországi hatalmas szőlőpusztulásról szóló hírek hatására minden védekezést hiábavalónak gondoltak, s a magyar szőlőkultúra végleges megsemmisülését jósolták. Ez a szemlélet sajnos nemcsak a szőlőbirtokosok között talált szép számmal követőkre, hanem tekintélyes szakembercink közül is többen vallották. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a szőlősgazdák több mint fele törpebirtokos volt, s ők még a legkisebb anyagi áldozatot sem tudták vállalni szőlőik megmentése érdekében. Ezenkívül az újratelepítéshez szükséges szakismeretekkel sem rendelkeztek. így fordulhatott az elő, hogy (pl. a Balaton-felvidéki Alsóörsön) többször is kipusztultak az új telepítések, mert a kisbirtokosok amellett, hogy nem szénkénegeztek, filoxéralepctt tőkékről gyűjtött vcszszőket telepítettek. A kártevő megjelenésekor tehát csak kevesen voltak azok, akik a veszedelem reális nagyságát felmérve, a magyar szőlőkultúra megmentéséért a lehetőségek határain belül, konkrét gyakorlati lépéseket tudtak tenni vagy javasolni. Számuk azonban előrelátóbb szakembercink és aktívabb gazdatársaik tevékenységének köszönhetően évrőlévre nőtt. Ehhez nagymértékben hozzájárultak azok a beszámolók is, amelyeket Franciaországban és más fertőzött országokban járt tudósaink tettek közzé az ott folyó védekezési munkákról, amelyeknek az évek során egyre több látványos eredménye is megmutatkozott. További reményekre jogosította ici a magyar szőlőbirtokosságot az, hogy mire a vész Magyarországra átterjedt - elsősorban a franciaországi kutatások eredményeként —, már a védekezésnek a franciaországi gyakorlatban kipróbált lehetőségei is rendelkezésre állottak. A különböző álláspontokat elfoglaló magyar szakemberek döntő többsége pedig B. L. 1888. február 11. 33. p.