Beck Tibor: A filoxéravész Magyarországon. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 10. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 2005)

VI. A filoxéravész következményei a szőlő- és bortermelésben

jelentős különbségeket mutatott, s ennek következtében, főleg a kisbirtokosok körében, a magyar borászatot még mindig a régi hiányosságok és hibák terhelték meg. A minisztérium ezért külön figyelmet fordított a szakoktatás támogatására. Az 1890-es évekre kiépült és intézményesedett ennek háromszintű rendszere. A legfelsőbb szintű oktatást az 1892-ben megszervezett egyéves budapesti állami felsőbb szőlő- és borgazdasági tanfolyam jelentette, amely a Magyar Központi Szőlészeti Kísérleti Állomás és Ampelológiai Intézettel együttműködve oktatta az ágazat felső szintű ismereteit, tanárokat, gazdatiszteket, hivatali szakembereket képezve. Itt a felvétel előfeltétele valamely középfokú szakiskola (gazdasági akadémia) elvégzése volt. A tanfolyamon tandíj nem volt, sőt a kiválóbb hallgatók havi 60 forint ösztöndíjat is kaphattak. Pinccmesteri tanfolyam működött Budafokon,az országos mintapincében, ahol az összes állami vincellériskolák és szőlőtelcpek borainak tárolása, kezelése és értékesítése is történt. Felsőfokéi tanintézet működött még ezenkívül Magyaróváron, Keszthelyen és Debrecenben is. A középfokú oktatás szintén egyéves képzési idővel és ingyenesen a vincellériskolákban folyt. Célja a kisbirtokosok, a vincellérek, a szőlészeti munkavezetők képzése volt. 1890-ben a budafokin kívül még négy állami vincellériskola - az erdiószegi, a tarcali, a nagyenyedi és a ménesi - mtíködött Magyarországon, s számuk a magániskolákkal együtt 1899-re tizenegyre növekedett. Ekkor már hat iskola (Budafok, Tarcal, Nagyenyed, Bihardiószeg, Eger, Ménes) volt állami kezelésben, az öt magánkézben lévő (Kecskemét, Tapolca, Munkács, Pécs, Pozsony) pedig rendszeres állami támogatásban részesült.

394 Az iskolák szőlészeti oktatása a különbségek ellenére korszerűnek volt mondható, ugyanakkor a borok kezelése területén a minisztériumi ellenőrzések szerint még jelentős elmaradások mutatkoztak, ezért az agrártárca folyamatosan támogatta a modern szakismereteknek a már jól bevált tanfolyamokon való terjesztését is. A filoxéra elleni küzdelemben eddig is részt vevő néptanítókon, papokon és lelkészeken kívül a szőlőbirtokosok is nagy számban vettek részt azokon a négyhetes tanfolyamokon, amelyeket a minisztérium szervezésében - önköltségen - tartottak minden évben, többek között Vácott, Pécsváradon, Kaposváron, Tapolcán, Veszprémben, Pozsonyban, Egerben, Tarcalon, Beregszászon, Szilágysomlyón, Bihardiószegen, Méncsen, Nagyenyedcn, Tordán és több más kisebb településen is. Néhány év alatt ily módon több százan jutottak hozzá a pusztulás utáni újrakezdéshez elengedhetetlenül szükséges érj ismeretekhez, ez azonban még mindig kevésnek bizonyult. A szakoktatás harmadik válfaja az ún. népies oktatás a napszámosok, törpebirtokosok szaktudásának magasabb szintre való emelését szolgálta. Ezt a munkát a vándortanítók és a szőlészeti-borászati szakfelügyelők végezték, de hatékonysága az újratelepítéssel járó adminisztratív feladatok egyre növekvő mértéke miatt évről évre csökkent. Ezek ugyanis szintén a borászati felügyelőkre hárultak.

393 Emiatt állapíthatta meg keserűen Baross Károly 1900-ban (\)A szőlőművelés politikája című tanulmányában, hogy az ország sok vidékén a gazdák még mindig tájékozatlanok az amerikai fajták kiválasztásának és az oltványok készítésének kérdésében, a szénkénegezés helyes módszerét nem ismerik, rosszul metszenek, a peronoszpóra ellen nem védekeznek és még mindig elhanyagolják a borok gondos kezelését. Ha megállapításai kissé túlzónak is tűnhetnek, azt a tényt nem lehet elvitatni, hogy a szakigazgatás 394 Dubravszky, 1910. 417-418. p. 395 A szőlészeti és borászati szakoktatásról lásd Németh, 1898. 42-45.