Donáth Frenc szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 2. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 7. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1973)

Szijjártó András: A tagság társadalmi összetételének, szakképzettségének és a szövetkezeti demokrácia érvényesülésének szerepe a létavértesi „Aranykalász" Termelőszövetkezet nagyüzemi fejlődésében

szakmai vezetők és a tagság között. Szerepe ma is jelentős, de — a vezetői szintek számának, a vezetés távolságának növekedésével — a jövőben méginkább megkülönböztetett fontosságúvá válik. 3. Hogyan fogadja a tagság a döntéseket? Úgyszólván a szövetkezet magalakulása óta képez súrlódási felületet a vezetők és a tagság között (esetenként a vezetésen belül is) a technikai haladás és az eltartási kötelezettség. Korábban említettük, hogy a tagok jórésze egyre attól félt és fél talán ma is, hogy a gépesítés kiszorítja őket a termelésből. Évről-évre kellett és kell meggyőzni a tagságot aggályainak alaptalanságáról. A vezetői munkában még napjainkban is sok az ilyenirányú tennivaló, szinte szükségszerű, hogy a vezetők gyakran forduljanak meg a tagok között, s beszélgessenek velük. A korábbi elnök sokat járta a határt, a tagok problémáit, javaslatait feljegyezte, de rögtön ritkán válaszolt. A kezdeti években felmerülő tengernyi emberi gondra, javaslatra később, körültekintő mérlegelés után adott választ. Ez a gyakorlat — természetesen nem annyira intenzíven —• még ma is él. Nem ritkán jó javaslatok jutnak el így a vezetéshez, amelyeket hasznosítanak a döntések kialakításában. Az emberek emlékeznek ezekre az apróbb eseményekre, beszélgetésekre. A demokráciát nemcsak zsebükön, hanem ezeken keresztül is értékelik. Az elmúlt több mint tíz esztendő alatt szinte megszámlálhatatlan döntést hozott a szövetkezet vezetése, de néhány közülük alapvetően meghatározta az Aranykalász Termelőszövetkezetet sorsát. Vizsgálatunk egyik célkitűzése éppen annak feltárása és bemutatása, hogyan fogadták a tagok a hozott fontosabb döntéseket, volt-e esetleg olyan vezetői elképzelés, amely a tagság ellenvéleménye miatt nem vagy csak részben valósult meg. A tagok korábbi reakcióit ma megmosolyogjuk, de 10—12 évvel ezelőtt még nagyon komoly gondokat okoztak a vezetésnek. Az egyik legelső eseményszámba menő döntés a kombájnnal történő aratás bevezetése volt 1960-ban. A tagság kis része azonban továbbra is a kézi aratás mellett kardoskodott. A munkát hagyományos módszerrel el is kezdték (elkezdhették!), de a gépek fejezték be. A kukorica gépesítésének megkezdésekor (1967-ben) szintén sokan voltak az aggályoskodók : munka- és jövedelem-kieséstől féltek a tagok. Alig tudták elképzelni, hogy 30 q májusi morzsoltnál 20 q-val is lehet többet termelni az új technológiával. Bár a körzgyülés a javaslatot elfogadta, még ma is vannak, akik ezt úgy emlegetik: „elvették tőlünk a kukoricát." A szövetkezet vezetése természetesen mindig gondoskodott arról, hogy legyen elég munkaalkalom. A kukorica gépesítésének bevezetésével folyamatosan növelték az egyéb kézimunka-igényes kultúrák (burgonya, torma, dohány) vetésterületét. 1967-től 1971-ig évente átlag 8—10000 munkaegységgel növekedett a tagok közös munkából szerzett munkaegységeinek száma. Az egyes kultúrák külső, illetve belső körre való koncentrálásával a gazdaságvezetés célja az volt, hogy egyszerűsítse a munkaszervezést, olcsóbbá tegye a szállítást, megteremtse a nagyüzemi gazdálkodás egyik alapját: a nagy gépek optimális kihasználását biztosító tömböket, elsősorban a külső „körben". Ez az intézkedés érzékenyen érintette a külső körben fekvő cserekerti üzemegy-