Donáth Frenc szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 2. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 7. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1973)
Dr. Fülöp Imre : A létavértesi „Aranykalász" Termelőszövetkezet története
Kezdettől fogva törvényesen rendezték a ház körüli kertek beszámítását, de a zárt kerti szőlő és az úgynevezett,,puszta föld" vonatkozásában a helyi sajátosságok figyelembe vételével újszerű megoldást választottak. A törvényes háztáji területen felüli földet, legyen az szőlő, szőlőalj vagy rét, a tag megtarthatta saját használatában. Művelni volt köteles a jó gazda gondosságával (ezt ellenőrizték is), és szőlőért 0,75 Ft, egyéb területért 0,20 Ft (majd később 0,40 Ft) haszonbért fizettek négyszögölenként a termelőszövetkezetnek. A befolyt összegből a termelőszövetkezet kifizette a szóban forgó terület összes közterheit. Tehát hivatalosan az a terület a termelőszövetkezeti közös gazdaság részeként szerepelt, de a termés biztosítása érdekében a volt gazdája művelte azzal a megszorítással, hogy háztartási szükségletein túli termékfeleslegeit a termelőszövetkezeten keresztül volt köteles értékesíteni. Ez a módszer akkoriban igen sok vitára adott okot. Sokan és sokszor vádolták a termelőszövetkezet vezetését a törvények megsértésével, a háztáji területek törvénytelen növelésével. A községi és járási pénzügyi szervek ezért külön adót vetettek ki ezen területek értékéből származó árbevételekre. Több évig tartó vita után végül is a megyei tanácsi vezetés elismerte a módszert, mint olyat, amelyik eltér ugyan az általánostól, a helyi sajátosságok figyelembevételével alakult ki. Viszont azt eredményezte, hogy különösen a zárt kerti szőlők és gyümölcsösök termőképességét fenntartotta, sőt továbbfejlesztette, és e területek mellett elhelyezkedő néhány száz négyszögöl egyéb művelési ágú területek hasznosítását is biztosította, így nyert polgárjogot az úgynevezett „nagylétai módszer", amely fennmaradt, és amelyet ma is alkalmaznak. A módszer alapelveiben elterjedt a nagyobb szőlőskertekkel rendelkező Hajdúböszörmény és Hajdúhadház területein is. Ezzel a módszerrel jól jártak a termelőszövetkezeti tagok, a népgazdaság és a szocialista termelési viszonyok sem szenvedtek csorbát. I960 évben már ötféle kategóriát állítottak fel a háztáji föld nagyságát illetően. 1600 négyszögöl terület annak a háztartással rendelkező termelőszövetkezeti tagnak járt, aki az előző évben a kötelező munkaegységet teljesítette, továbbá az ugyanilyen helyzetben lévő nőnek, valamint annak a nyugdíjasnak, járadékosnak, akinek 2 fő vagy ennél több eltartottja van. Az egyedülálló nyugdíjast, járadékost, továbbá azt a rendszeresen dolgozó családtagot, akinek a családfenntartója nem volt termelőszövetkezeti tag, 800 négyszögöl illeti meg. Lényeges előrehaladást 1968 évtől kezdve lehet tapasztalni. A háztáji terület alsó határát 1000 négyszögölben állapították meg, és a szociális helyzetet figyelembe véve tovább differenciálták. Az egyedülálló termelőszövetkezeti tag és nyugdíjas, járadékos 1000 négyszögöl háztáji területet kapott. Alapjaiban jelenleg is ez az elv érvényesül azzal a kiegészítéssel, hogy ha a férj és feleség saját jogon háztáji területet kap úgy ketten összesen 2000 négyszögölet kaphatnak. A pártolótagok csak 1961 évben kaptak háztáji földet, ezt követően nem. A létavértesi „Aranykalász" Termelőszövetkezetben a háztáji terület kiosztásánál túlmentek a legtöbb termelőszövetkezetben ma is érvényes „kockahúzás" hagyományos módszerén. Ennek a módszernek a falun régi hagyományai vannak, így osztották ki régen a legeltetési bizottságok a fajárandóságot, ezt alkalmazták a legtöbb esetben a földreform időszakában is. „Verje meg a maga keze", — „Kezében a szerencséje" volt az az „elvi" alap, amely a kockahúzás módszerét a közösség részéről támadhatatlanná tette, amely a vezetőket eleve megvédte a részrehajlás vádjától.
