Lázár Vilmos szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 1. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 6. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1972)

Donáth Ferenc: A magyar szövetkezeti nagyüzemi mezőgazdaság kialakulásának vázlatos története 1949—1970

ban nem lépi át az önkéntesség határát. A kollektivizálás kiterjesztésével a volt proletárok aránya természetesen csökkent, de az ötvenes évek közepén is a mezőgazdasági aktív keresők közötti számarányukat messze meghaladó mértékben voltak a tsz-ek tagjai. A volt agrárproletárok magatartását jellemzi az a nevezetes körülmény is, hogy a termelőszövetkezeteket megrázó viharokban, 1953-ban éppen úgy. mint 1956-ban elsősorban ők tartanak ki a kollektív gazdálkodás mellett, és védelmezik a közös gazdaságot. 1954 végén a tsz családok száma az 1953 évközepi 225 000-ről 136 000-re csökkent. A kilépők úgyszólván egészében volt kisbirtokosok. Az 56-os válság is szemléltetően mutatta, hogy a két dolgozó réteg különbözően vélekedik a szövetkezeti nagyüzemi gazdálkodásról a kollektivizálás első időszakában. Az 1956 közepén még kereken 230 ezer tsz-családból 1957 közepére mindössze kereken 100 ezer maradt meg. A volt földnélküliek csak kis mértékben hagyták el a szövetkezeteket és 1958-ban számuk ismét a régi volt, számarányuk pedig 50% fölé emelkedett. Nekik a szövetkezet állandó munkaalkalmat és megélhetést jelentett; a birtokos parasztok zömének azonban hosszú ideig nem nyújtotta azt, amit a kisbirtok adott. A közös gazdaság helyzete A közös gazdaság a kollektivizálás időszakában ellentétes törekvések ütközésének színtere. Ez volt a legfőbb oka — az üzemek nagyon hiányos és szegényes felszereltsége mellett —, hogy a termelőszövetkezetek termelése — az időszak két utolsó évét kivéve — alatta maradt az egyéni kisbirtokénak. A kapások termelésében nem érték el, a gabonában pedig csuoán elérték, vagy csak jelentéktelenül múlták felül a kisbirtok termelési színvonalát. Mivel pedig a termelőszövetkezetek, a közös és háztáji gazdaságok együttes állatsűrűsége és az állatok fajlagos hozamai is az első időszak egészében jóval alatta maradt az egyéni gazdaságokénak, a termelőszövetkezetekben egységnyi területen megtermelt termelési érték 20—25 százalékkal volt kevesebb 1949—1956 között, mint az egyéni kisgazdaságokban. Ezrével alakítottak termelőszövetkezeteket, 1956 júniusában számuk közel 4000 volt, de nem voltak nagyüzemek. Az az elképzelés ugyanis, hogy a föld és a munkaerő összevonása nagyüzemi keretek közé önmagában olyan pótlólagos termelőerőt hoz létre, amely a termelést a kisbirtok szintje fölé emeli — az adott körülmények között — nem bizonyult igaznak. Csak önkéntesen társuló, nagyon lelkes szövetkezeti parasztok igazolhatták volna ezt az elméleti tételt. Korszerű nagyüzemi termelést azonban nem lehet tetemes beruházásokat igénylő nagyüzemi létesítmények nélkül folytatni. Ki, és honnan fedezhette ezeket a nagy beruházásokat? A parasztok legfeljebb földet és szorgalmat vihettek a társulásokba — ha eltekintünk a háztáji állattartás méretét meghaladó nem jelentős számú és kevert állatállománytól. Van