Lázár Vilmos szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 1. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 6. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1972)
Donáth Ferenc: A magyar szövetkezeti nagyüzemi mezőgazdaság kialakulásának vázlatos története 1949—1970
ugyan a szövetkezésnek Magyarországon is olyan formája, amelyben a továbbra is egyénileg gazdálkodó parasztok évről-évre gyarapítják a szövetkezet közös vagyonát és fokozatosan teremtik meg a nagyüzemi termelés anyagi bázisát. Különböző okokból azonban az államvezetés a mezőgazdaság rohamos, 5 év alatti kollektivizálását óhajtotta. Csak az állam nyújthatta a beruházásokat, forrásának pedig az egyénileg gazdálkodó parasztok felhalmozásának központi újraelosztását tekintette. Ha eltekintünk is attól, hogy ez a forrás nem volt olyan bőséges, amiből egyidejűleg fedezni lehetett volna az iparosítást és a szövetkezetek megfelelő beruházásait is, ez az elképzelés abban az ellentmondásban szenvedett, hogy minél gyorsabb ütemben haladt a kollektivizálás és sokszorozódtak a beruházási igények, annál gyorsabban szűkült és tűnt el ennek a programnak a fő anyagi bázisa: az egyéni kisgazdaság. Az első öt éves tervidőszakban az összes beruházásoknak mindössze 13.8°' ( ;-a jutott a mezőgazdaságnak (9,2 milliárd forint), de ennek is 42,4%-át az állami gazdaságokra fordították, közel 20%-át gépállomásokra, s csak 15,6%-a jutott a termelőszövetkezeteknek. Jórésze ennek is improduktív volt: nem a termelés növekedését, hanem az átszervezést szolgálta. Ez a beruházás sem arra nem volt elegendő, hogy a mezőgazdaságnak hátat fordító munkaerőt, sem pedig a termelésből kiesett kisüzemi épületeket megfelelően pótolja. Az említett állami célkitűzések érdekében a mezőgazdasági termelés és a termékforgalom túlnyomórészére kiterjesztett állami irányítás és ellenőrzés rendszabályai alól a közös gazdaságok sem voltak kivéve. SŐt! A kistermelők százezreivel szemben az ellenőrzés nem lehetett teljes és eléggé hatásos, a viszonylag kevés számú szövetkezetet az állami szervek nemcsak irányították, hanem — hangsúlyozzuk: a legjobb szándékkal — gyámkodtak felettük. A termelés, a termék és a termelés eszközei feletti rendelkezés a gyakorlatban a szövetkezetek túlnyomó részében nem a tagok, nem is a szövetkezeti vezetés, hanem az állami-tanácsi szervek kezében volt. Az állami beavatkozás a tsz-ek belső életére is kiterjedt. A jövedelem felhasználására, a részesedés rendszerére, sőt a vezető tisztségek betöltésére vonatkozó döntéseket is a párt- és állami szervek hozták, s ezeket a tagsággal jóváhagyatták. A szövetkezeti-csoporttulajdon formális volt. Mindennek az az igen fontos következménye támadt, hogy a szövetkezeti parasztok általában nem tekintették magukat tulajdonosnak. A szövetkezetekben nem a parasztok társulását, hanem állami intézményt láttak. A magyar termelőszövetkezetek történetében ez a látszat-szövetkezeti tulajdon időszaka. S jóllehet ebben az időszakban a termelőszövetkezeteket valójában az állami- tanácsi szervek irányították, a fontos döntések nem a szövetkezetekben születtek, a termelés kockázatát mégis a parasztoknak kellett viselniök. A tagok nem előre megállapított ellenértéket kaptak munkájukért, hanem a termelés mindenfajta költségeinek levonása után a bizonytalan összegű maradékot osztották fel az év végén a tagok és a tsz-alapok között.
