Lázár Vilmos szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 1. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 6. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1972)

Halász Péter—Tóthné Loós Gyöngyi: A Makói „Űttörő" Termelőszövetkezet története

kodások között dolgozott a szövetkezet, s kezdetben ért is el eredményeket. A termelök közül azonban egyre többen kezdték elveszíteni hitüket, és fél év múltán már olyannyira kiéleződött a helyzet, hogy ismét közgyűlést hívtak össze. „Szavazásra nem is került sor — írja Erdei —, mert áruló kertésztársaink olyan kitűnő oktatást kaptak a hivatalos szövetkezet és a kormánypárt vezetőitől, hogy néhány elszánt fogással a mi gyakorlatlan és tisztességes igyekezetünket teljesen meghiúsították ... és nem maradt más út számunkra, mint kivonulni a közgyűlésből, hogy legalább a tagok szavazata ne szentesítse egyes vezetők árulását." A szövetkezet ezután beleolvadt a „hivatalos álszövetkezetbe", és mindenféle érdekképviselet nélkül, „keserves és kilátástalan kínlódás volt a makói hagymások része". A makói szövetkezeti mozgalomnak ez a korai időszaka rendkívül tanulságos, és joi megfigyelhető Összefüggéseket hordoz. A speciális és elsősorban társadalmi-gazdasági okok miatt kialakuló, majd felvirágzó belterjes hagymatermelés kezdetben olyan áldást jelentett, amely mind rangban, mind pedig módban az átlagos mezővárosi szint fölé emelte Makó népét. A kapitalizmus előrehaladtával azonban ez az áldás mindinkább átokká kezdett válni, s a kertészek a hagyma haszonélvezőiből a hagyma rabjaivá váltak, s immár elszakíthatatlanul hozzáláncolva osztoztak egyre rosszabbá váló sorsában. A hagymán keresztül kiszolgáltatottá vált a makóiak jelentős része. Árutermelő mivoltuk miatt a természet, a gazdasági és a politikai élet kegyetlenebbül vert végig rajtuk, mint a feudálisabb, önellátásra berendezkedett falvakon. Ebben a helyzetben szinte törvényszerűnek érezzük, hogy a kiszolgáltatott hagymakertészek valamilyen közös keretben próbálják egyesíteni szétforgácsoltán mihaszna erejüket, és létrehozták a különféle célú és tartalmú szövetkezeteket. Ez ideig-óráig bizonyos fokú védettséget jelentett számukra, de a szemben álló erők még így is erősebbeknek bizonyultak. A minduntalan csődbe kerülő szövetkezetek újra és újra megalakultak, és ebben az állandó és kíméletlen küzdelemben egyre erősebbek lettek, úgy, hogy az 1930-as évek végén már a közeli győzelem reményében vehették fel a harcot. Soraik nem voltak egységesek, sorozatos alulmaradásukban mégsem ők a hibásak. A félfeudális, félkapitalista kor, amelyben éltek, eleve halálra ítélt minden haladó, a kétkezi munkások érdekeit szolgáló mozgalmat. A makói hagymások harca mégsem volt hiábavaló. Azon túl, hogy ébren tartotta bennük a lelket, felnevelt és megedzett egy elszánt, határozott és politikus csoportot, amelyből a megfelelő tapasztalatok sem hiányoztak. Nekik köszönhető, hogy Makó felszabadulása után azonnal kézbe tudták venni a szövetkezet irányítását és folytatták azt, amit korábban abbahagyattak velük. Nagyon is pontosan tudták, mit akarnak! „...termelőszövetkezetet a hagymaföldek közös bérlete alapján, és értékesítést a szövetkezet saját szerveivel."

3 :! Erdei Ferenc: Szövetkezeti napló. Megj.: A szövetkezeti úton c. kötetben. Bp. 1956. 36. old.