Lázár Vilmos szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 1. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 6. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1972)

Halász Péter—Tóthné Loós Gyöngyi: A Makói „Űttörő" Termelőszövetkezet története

3. A talajhasznosítás Az Úttörő Tsz földjeinek természetes termelékenysége igen jó, a jelenlegi terület átlagos aranykorona értéke kat. h.-anként 19,6, a szántóké 20,1 tehát magasan az országos átlag felett van. Nyugodtan állíthatjuk, hogy Makó város környéke az ország egyik legjobb természeti adottságil körzetei közé tartozik. A talaj hasznosítás szempontjából a tsz földjeinek másik jellemzője az, hogy meglehetősen nehezen művelhető. A humuszos öntéstalajok, de különösen a réti talajok rendkívül kötöttek, víz- és levegőgazdálkodásuk krizepe.s. illetve rossz. Nagy mennyiségű szervestrágyát igényelnek, és rendkívül fontos, hogy a különböző talajmunkákat a legmegfelelőbb időpontban végezzék el. A talajok nagyfokú kötöttsége egyben azt is jelenti, hogy a talaj munkák vonóerőszükséglete is tetemes. A Bernát—Enyedi-j'éle beosztás szerint Makó a szántóföldi növénytermelés szempontjából elsődlegesen a burgonyát és zöldségféléket, másodsorban pedig takarmánygabonát termelő körzetbe tartozik, terméseredményeire az átlagos színvonal jellemző. Ugyanakkor a Géczy-féle talajhasznosítási kataszter gyakorlatilag az egész makói területet a búza— cukorrépa—lucerna termelésével jellemezhető körzetbe sorolja. A rétek sík vidék jellegűek és erősen meszes talaj úak. 4. A gazdasági környezet Makó városa Csongrád megye déli részén, a Maros jobb partján, a Szegedtől a nagylaki határállomás felé tartó műút mellett fekszik. A városhoz jelenleg 60 290 kat. h. terület tartozik, ebből 48 892 kat. h. a mezőgazdaságilag művelt terület. Az Úttörő Tsz 6519 kat. h.-on, tehát Makó határának mintegy 13,0%-án gazdálkodik. Makó az I. világháborút követő békeszerződés nyomán határszéli várossá vált. Ezzel megszűnt a város kereskedelmi csomópont jellege, és elvesztette a keleti és déli területeken levő mezőgazdasági piacait is. Makón sohasem volt számottevő ipari tevékenység, pedig a nagy népsűrűség miatt erre igencsak szükség lett volna. A felszabadulást követően bizonyos mértékű iparosodás megfigyelhető ugyan, de ezek az üzemek csak más, leginkább a fővárosban levő termelőegységek helyi részlegei, amelyek bizonyos mennyiségű munkaerőt felvettek, vagyis lekötöttek ugyan, de sohasem kapcsolódtak szervesen a városhoz, idegen testként, a kívülálló érdektelenségével kezelték a város fejlesztésével kapcsolatos gondokat. Helyi, mezőgazdasági nyersanyagra alapozott, a várossal minden tekintetben összeforrott, jellegzetesen makói üzemek létesítésére — amilyenekre a legnagyobb szükség lett volna — sajnos nem került sor.