Lázár Vilmos szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 1. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 6. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1972)

Donáth Ferenc: A magyar szövetkezeti nagyüzemi mezőgazdaság kialakulásának vázlatos története 1949—1970

háziállatból mennyi tartható — de elegendő ahhoz, mert a gazdasági épületek és szerszámok is visszamaradtak, hogy a paraszti szorgalom fő színtere legyen. Mi tette azzá? Az a felismerés, hogy nem lebecsülhető anyagi előny származik abból, hogy a háztájiban tulajdonosként rendelkezik nemcsak a termelés eszközeivel, a termelés rendjével, hanem a termékekkel is. Ennek a momentumnak különös jelentősége volt az ötvenes évek első felének a mezőgazdaságra igen mostoha közgazdasági körülményei között. A háztáji formálisan az egyéni gazdálkodás kis rezervátuma a szövetkezeti nagyüzemi gazdaságban, amellyel kapcsolata számos és erős. Létrejöttének, a háztáji gazdálkodás folytatásának is előfeltétele a szövetkezeti tagság, miként a régi Rómában a civitáshoz való tartozás a földbirtoklás előfeltétele volt. A háztáji gazdaság és a közös gazdaság kapcsolata a nagyüzemi fejlődés során változott és változóban van. Közgazdasági tartalma szerint a háztáji — a tsz-fejlödés bizonyos periódusában — mindenekelőtt természetbeni juttatás, (munkadíjkiegészítés), amelyet csak szövetkezeti tagok kapnak annak ellenében, hogy bizonyos mennyiségű munkát a közös gazdaságban elvégeznek. (1967. évi III. tc.) A háztájinak ezt a gazdasági lényegét fejezi ki, hogy a központi tervezésben is a tsz-tagok keresetét a közösből és a háztájiból húzott jövedelem együttes összegében veszik figyelembe, továbbá az a körülmény is, hogy a termelőszövetkezetek egy részében a tagok háztáji helyett meghatározott mennyiségű terméket (kukoricát) kapnak, s még inkább az a tény, hogy ahol a tagok megfelelő ellenértéket kapnak a közös gazdaságban végzett munkájukért, a háztáji veszít jelentőségéből. Minthogy pedig hosszú időn keresztül nem ez volt a helyzet, hanem az, hogy a háztáji gazdaságra fordított munkaidő biztosabban és jobban értékesült, a szövetkezeti parasztok tartós törekvése volt a háztáji gazdaság fejlesztése, termelésének kiterjesztése, ami a közös gazdasághoz való viszonyukban úgy jelentkezett, hogy igyekeztek azt a háztáji termelés érdekeinek alárendelni. Számos fontos jelenség magyarázatát leljük ebben a körülményben. Milyen helyzetet teremtett tehát az állam és a parasztok szembenálló törekvése az üzemben, a szövetkezeti közös gazdálkodás számára? Sommásan azt mondhatjuk: rendkívül megnehezítette, helyenként lehetetlenné tette a termelés és gazdálkodás normális menetét. A szövetkezeti üzemekben általában hiányzott a termelés alapvető tényezőinek nélkülözhetetlen összhangja. Mindenekelőtt hiányzott az összhang a termelőszövetkezetek földterülete és a rendelkezésre álló munkaerő között. Említettük, hogy a bevitt földet nem követte annyi munkaerő, amennyi korábban részt vett a föld művelésében, holott a termelés technikája a szövetkezetben lényegében nem változott az ötvenes évek első felében. 1949-ben egy aktív mezőgazdasági keresőre átlagosan 5,9 kat. h. művelés alatt álló terület esett. Ám a tsz-ekben ennél jóval több: 9,3 kat. h. 1950-ben erősen romlik a helyzet: a termelőszövetkezetek egy aktív kere-