Lázár Vilmos szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 1. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 6. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1972)

Donáth Ferenc: A magyar szövetkezeti nagyüzemi mezőgazdaság kialakulásának vázlatos története 1949—1970

így azután a tsz-parasztok igazán sem tulajdonosai, sem munkásai nem voltak a szövetkezetnek. Nem voltak tulajdonosok, mert a tulajdonosi jogkört nem gyakorolhatták. És munkások sem voltak, mert nem kaptak munkabért, emellett viselniök kellett a termelés kockázatát. Ez a se hús, se hal állapot általában kedvezőtlenebb volt számukra, mintha kistulajdonosok, vagy bérmunkások lettek volna. Az ötvenes években a parasztokra nehezedő nyomás sok községben válaszút elé állította őket: belépnek a termelőszövetkezetbe, vagy felhagynak a mezőgazdálkodással. Negyedmilliónyian választották az utóbbit; 1949 és 1953 között ennyivel csökkent a mezőgazdasági aktív kereső népesség. Mind a negyedmillió férfi és csaknem valamennyi munkaképes korú, a termelésben és gazdálkodásban többségükben tapasztalt ember volt. A kollektivizálás befejező szakaszában kiáramló munkaerő múlta csupán felül — mint látni fogjuk — a mezőgazdaságnak ezt a vérveszteségét. És mi volt a magatartása annak a 1953. júniusában, — visszaesés után 1956 közepén ismét — negyedmillió, korábban birtokos parasztcsaládnak, akik beléptek a tsz-be, illetve tsz-csoportba? Beléptek? Pontosabban fejezzük ki a közös gazdálkodáshoz való viszonyukat, ha azt mondjuk, hogy behátráltak. Hiszen tekintetüket továbbra is a visszahagyott kisgazdaságuk felé fordították. Figyelmüket, munkaerejüket a megmaradt egyéni — háztájira összpontosították. Nevezetes körülmény ez a szövetkezeti gazdálkodás történetének megértéséhez! Bevitték a földet és mindazt a közös gazdaságba, amiről így rendelkeztek, és nem törődtek többé mint sajátjukkal. Százezren voltak, akik 7 holdnál is több földet vittek be; a család egzisztenciája korábban vitathatatlanul a birtokra épült, amely rendszerint az egész család munkaerejét lekötötte. De a munkaerő nem követte a földet a szövetkezetbe. A tagok száma csak néhány tizeddel múlta felül a családok számát. S ahogyan a kollektivizálás előrehaladt — azaz jobban kiterjedt a több földdel rendelkező birtokosokra — egyre inkább elenyészett a különbség a tsz-tagok és a családok száma között. Ez a tény világosan és egyértelműen szól a birtokos parasztok magatartásáról. Mint mondottuk, azt mérlegelték mindenekelőtt, hogyan hasznosíthatnánk legjobban a család munkaerejét. A közös gazdasággal szemben, — ahol teljesen bizonytalan volt, hogy az év végén mit kapnak egész évi munkájukért, mert az időjáráson kívül ezt még annyi minden tőlük független, s általuk nem befolyásolható tényező tette bizonytalanná — előnybe részesítették a több és bizonyos bért nyomban fizető munkahelyeket, az ipart, a bányát, ahol közelségük vagy a közlekedés ezt könnyen lehetővé tette. „Egyes iparvidékeken szinte elnéptelenedett a mezőgazdaság" — mondja a hivatkozott egykori jelentés. A munkaerő fix bérért való hasznosítása mellett, különösen pedig ahol a parasztoknak nem volt erre lehetőségük, a háztáji gazdálkodás a munkaerő jobb értékesítésének fő szintere. Kicsiny a háztáji — a kollektivizálás első időszakában fél, legfeljebb egy hold a családnak hagyott terület és szigorúan szabott, hogy milyen