Lázár Vilmos szerk.: A földreform történelmi jelentősége (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 5. Magyar Mezőgazdasági Múzeum Budapest, 1972)
Dr. Orbán Sándor: A parasztság társadalmi tagozódásának problémái a földreform után
de mindenképpen az akkor éppen soron levő földadatokat szem előtt tartó — túlzás fölött. Abból, hogy napjaink földadatai nem kényszerítenek bennünket túlzásokra, nem a puszta ítélkezés, hanem a valóság hűbb fölmutatásának igénye következik. Szinte elemi, és már sokszor ismételt evidenciaként hat annak a megállapítása, hogy a földreformmal megnőtt a parasztgazdaságok száma; megcsappant — egyrészt az úri birtok teljes eltűnte, másrészt az agrárszegénység viszonylagos szűkülése folytán — a két szélső pólus aránya. De vajon az esetenkénti 5,1 kat. holdas átlagjuttatással egyszersmind valóban megindulhatott egy jelentősebb középparasztosodás is, s tényleg létrejött ama középparasztság, amelyet gyakorta oly szívesen emlegettek a magyar falvak fő figurájaként? Ilyen alig állítható. Mert igaz ugyan, hogy a földreform következtében nőtt e réteghez tartozók abszolút száma, de a nagyobb növekedés döntően az 5 kat. holdas kategória körül és legföljebb a 10 kat. holdas kategórián belül mutatkozott. Valójában a kisparaszti réteg mondhatta magáénak a viszonylag nagyobb területet és számban is ő következett a szegényparasztság után. A középparaszt-gazdaságok — még ha bőven számolunk is — a földreform után még ötöd részét sem tették a parasztgazdaságoknak. Különösen így van ez, ha arra is figyelemmel vagyunk, hogy a juttatott gazdaságok beinvesztáltsága, fölszereltsége éveken át elmaradt a területileg adott keretekhez képest, s éppen ezért rétegstátuszuk is inkább alacsonyabbra, mint magasabbra becsülhető. S vajon más eredményekhez jutunk-e akkor, ha a középparasztosodás problematikáját vizsgálván, mintegy ellenpróbaként azt a réteget tekintjük át, amely első fokon (a juttatottak közül 93%-os arányban) élvezte a földreform áldásait. Aligha mondható. Arról van ugyanis szó, hogy ezek közül is százezer-szám maradtak olyanok, akik nem jutottak földhöz és még többen, akik juttatásaikkal együtt sem léphették át a félproletári státuszt biztosító 5 kat. holdas parcellahatáron. Nos ezek együtt (keresőket és eltartottakat idevéve) a parasztságnak most már, ha nem is kétharmados abszolút többségét, de még mindig majdnem felét, pontosan 47,2%-os relatív többségét képezték. Más szóval — bár megváltozott politikai és szociális lehetőségekkel és perspektívával — a 3 milliónyi helyett a földreform után is még mindig jó kétmilliónyi agrárszegénységgel számolhatunk. Bármilyen egyszerűsítő ténymegállapítás, mégis igaz: ami sok volt nagybirtokként, az kevésnek bizonyult fölosztva parasztbirtokként, a parasztság kielégítésérc. Alig kell mondani, hogy mindez mit sem változtat a földreform indokoltságán, halaszthatatlanságán és eredményességén. Viszont mindezt figyelembe véve ismét egy további sajátosságához juthatunk el a földreform után kialakult osztálytagozódásának. Jelesen ahhoz, hogy ezt a tagozódást, a földreform szegényparaszti végrehajtása a gazdagparasztság rovására is módosítani kényszerült. Erre ugyan a földreform keretei — éppen a nemzetközi és hazai méretekben egyaránt követett koalíciós népfront-politika miatt — csak részben nyújtottak lehetőséget, mégis a struktúra szociális motívumokkal nagyban átszőtt törvényei erősebbnek, a hazai gazdagparasztság pedig gyengébbnek, & nem utolsó sorban a történeti helyzet, a fölszabadult politikai légkör alkalmasabbnak bizonyult annál, hogysem ezt az érdekkímélő politikát betartsák. Statisztikailag alapozott becslések
