Lázár Vilmos szerk.: A földreform történelmi jelentősége (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 5. Magyar Mezőgazdasági Múzeum Budapest, 1972)
Dr. Donáth Ferenc: A parasztság részvétele a földreform végrehajtásában
denkt a munkája után éljen. Nem akart senki többé a más földjén dolgozni; cseléd, béres, napszámos, sommás lenni. A nép körében szállóige volt a követelés, hogy a föld azé legyen, aki megműveli. Figyeljük meg: ez nem csupán a nagybirtok felosztásának volt a követelése, hanem a kisebb úri birtoké, meg a nagyparaszt birtoké is, hiszen ezeket a birtokokat sem a tulajdonos művelte. Amikor azután nyilvánosságra került, hogy a készülő reform az úribirtokot 100 holdig, az ún. parasztbirtokot pedig 200 holdig mentesíti, akkor az Alföldön itt is, ott is felhangzott a tiltakozás, s nem szűnt meg a 600-as rendelet megjelenése után sem. Ez a fent kötött kompromisszum, amelyet fontos politikai érdekek indokoltak, különösen nehéz helyzetet teremtett azokban a helységekben, ahol a jogos igényekhez képest kevés volt a felosztható föld, — s az Alföldön a legtöbb helység ilyen volt. A földigénylő bizottságok munkája Mit tettek a földigénylő bizottságok, amelyeket főként a Tiszántúlon ugyancsak a forradalmi demokratizmus szelleme hatotta át? Említettük, hogy a népi szervek tevékenységét elsősorban megbízóik érdeke irányította. Hatalmuk forrásának a nép bizalmát tekintették. Mit tettek, ha eltérés volt a kormány intézkedése és a nép felfogása között? Nem a kormányt képviselték a néppel szemben, hanem megbízóik érdekeinek igyekeztek érvényt szerezni! így jártak el a földigénylő bizottságok is a 600-as rendelet kiterjesztő — a nép felfogásának megfelelő — értelmezésével, vagy egyik-másik intézkedésének kifejezett mellőzésével. A kormányrendelet például népellenesnek csak azokat minősítette, akik a német fasizmust valamilyen módon támogatták a magyar nép érdekének rovására. A földigénylő bizottságok azonban azokat is elmarasztalták népellenességben és birtokukat elkobozták, akik ugyancsak saját javukra, de az elfogadott mértéket meghaladóan zsákmányolták ki munkásaikat, megalázták emberségében, vagy üldözték azokat a dolgozókat, akik a munkásérdekért szót emeltek. Vagy a földigénylő bizottságok már nem minősítették parasztbirtoknak azt, amelynek tulajdonosa a termelésben nem végzett rendszeres testi munkát. A kormányrendelet szerint pedig a 200 hold mentesítésében elég volt, ha a gazdálkodó paraszti származását igazolta, csak egy évvel később igazodott az új jogszabály e tekintetben is a nép felfogásához. Nagyon sok helységben felosztották a 100 holdon aluli úri birtokokat is. Különösen az Alföldön és az északi megyékben. A leggyakrabban ilyen indoklással: a földet soha nem művelte maga, mindig bérbe volt adva, nem szolgálja létfenntartását, nem ismerik tulajdonosát a községben, vagy a tulajdonos még azt sem tudja, hogy melyik az ő földje. Ebből is látható, hogy a bizottságok nemcsak egyszerűen a szegényparasztok érdekét, hanem felfogását is képviselték. Aszerint jártak el, hogy a szegényparasztok mit tartottak jogosnak, igazságosnak, méltányosnak a demokráciában. Említsük meg, mint jellemző példát, hogy a bizottságok sok esetben a grófoknak és más uraknak is 10—15 hold meghagyását javasolták, amikor pedig a rendelet szerint minden földjét igénybe kellett venni,
