Lázár Vilmos szerk.: A földreform történelmi jelentősége (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 5. Magyar Mezőgazdasági Múzeum Budapest, 1972)
Dr. Pölöskei Ferenc: A földosztásért vívott harc történeti útja a Viharsarokban
ben a legnagyobb fokú tudatosságot Békés, Csanád, Csongrád, Arad, Hajdú megyék, a kiszélesült „Viharsarok" mutatta. Itt kezdettől fogva a földkérdés került előtérbe, s az országszerte lappangó fő célt, a nagybirtok felszámolását ezen a tájon fogalmazták meg a legvilágosabban. Balmazújvároson például Áchim egykori barátja, a földműves párt vezetője, Pokróc Ferenc állt a földfoglaló mozgalom élén. De Reformátuskovácsházán, Vésztőn, Mindszenten, Sándorfalván is szinte megszállta a parasztság az uradalmakat, s hozzákezdett a föld felosztásához. De vajon a forradalmak bukása után az ellenforradalmi korszakban nem szakad-e meg ez a folytonosság? Izzik-e a két világháború között a nagy társadalmi, politikai feszültség korábbi parazsa? A válaszadás nem egyszerű, hiszen az ellenforradalmi korszakban, sem a századforduló ismert agrárszocialista mozgalmaihoz, sem az 1918-as földfoglaló mozgalmaihoz hasonló paraszti megmozdulásokkal nem találkozunk. Mégsem mondhatjuk, hogy megszűnt a folytonosság, különösen akkor nem, hogyha az ellenforradalmi rendszer megváltozott struktúráját, s ebben a paraszti osztályharc lényegesen megváltozott feltételeit, lehetőségeit vesszük szemügyre. A magyar uralkodó osztályok a Tanácsköztársaság bukása után a jogfolytonosságra hivatkozva azt hirdették, hogy visszaállítják az 1918 előtti állam- és jogrendszert. Az 1867-ben, s azt követően kialakított magyarországi burzsoá államrendszer jellegét elsősorban a polgári forradalom felülről való lezárása határozta meg. Ez a körülmény retrográd irányba tolta a gazdasági, társadalmi, politikai élet jogi szabályozását. A kiegyezés előkészítői, végrehajtói azonban több ponton figyelembe vették még a nyugati polgári jogalkotás egyes liberális eredményeit is, például a parlamentarizmus, a polgári és büntetőjog, a sajtó területén, az ipartörvények pedig elismerték a munkásosztály sztrájkjogát. Tisza István már az első világháború előtti években sürgette a 67-es belpolitikai kormányzati rendszer felülvizsgálását, liberális elemeinek felszámolását. A Tanácsköztársaság bukása után pedig a magyar uralkodó osztályok nem is a 67-es belpolitikai rendszert állították vissza, hanem olyan állammodell kialakítására törekedtek, amely brutálisan felszámolja a polgári szabadságjogokat, lehetetlenné teszi a szabad vélemény-nyilvánítást, a munkásosztály és parasztság forradalmi szervezkedését. Ezért újra szabályozták, természetesen korlátozták az egyesülési és gyülekezési jogot, új sajtótörvényt fogadtak el, a kommunista mozgalom vérbefolytására megalkották az 1921-es úgynevezett rendtörvényt, rendeletileg tiltották meg a földosztási agitációt, bevezették a rögtönbíráskodás rendszerét. A föld nagybirtokos urai, elsősorban a forradalmak megismétlődéstől való félelmük miatt egységesebbekké váltak, mint valaha, s jelentős szerepet vállaltak az új állammodell, az ellenforradalmi rendszer kiépítésében. Egységük megszilárdítását elősegítette az új európai konstelláció, s a magyar mezőgazdaság struktúrájának átalakulása is. A mezőgazdaság kapitalista fejlődését minduntalan válságok törték meg, értékesítési nehézségek ásták alá. A nagybirtokosok az egységes monarchiái piac széteséséből eredő hátrányos helyzetüket a parasztság fokozottabb kifosztásával akarták helyreigazítani. Az új államhatárok között romlott a mezőgazdaság bir-
