Lázár Vilmos szerk.: A földreform történelmi jelentősége (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 5. Magyar Mezőgazdasági Múzeum Budapest, 1972)

Dr. Erdei Ferenc: A földreform történelmi jelentősége

E cikkben először megpróbáltam összegezni azokat az alapvető álláspontokat, amelyekben akkorra már sikerült — legalábbis nyilvános fórumokon — egyetértésre jutni a koalíciós pártok között. Ez az összegezés a következőket állapíthatta meg: „Nyilvánvaló és általános az egyetértés abban, hogy a most esedékes földreform elodázhatatlan és kikerülhetetlen történeti szüksége a magyar népnek. A századokon át eltorzult és megmerevedett feudális birtokviszonyokat kell gyökeresen megváltoztatni, s ez a lépés a legelső feltétele az ország és a nemzet újjáépülésének. Senki nem vonja már kétségbe azt, hogy a nagybirtokrendszer felszámolása feltétlen érdeke a demokratikus újjáépülésnek, és hogy a magyar nép felszabadulásának ezt az akadályát sürgősen és alapjaiban fel kell számolni. Abban sincs már vita, hogy a magyar parasztság felemelkedése és a magyar mezőgazdasági termelés újjáépülése másként, mint a kisbirtokrendszer útján, meg nem történhet. Nyilvánvaló és kétségtelen az most már mindenki előtt, hogy a magyar földnek a magyar parasztság kezébe kell kerülni, mert csak a parasztok saját földje a biztosítéka annak, hogy valóban demokratikus ország épüljön a romokon, és annak is, hogy a föld megteremje a kenyerünket". Azoknak a pontoknak a leszögezése, amelyekben egyetértés alakult ki, annál is inkább szükségessé vált, mert jóval több olyan részletkérdés akadt, amelyben éppenséggel nem volt egyetértés a földreform régi hívei között sem. Ezt fejtegetve —- ilyen következtetésre jutottam: „Űj feltételek közt történik tehát a földreform megvalósítása, s ez azt jelenti, hogy új módszerekre, új tervekre van szükség, mert a régiek, a megváltozott viszonyok között, alig használhatók. Egészen más feladatokat kell megoldani, mint ahogy békében véltük, nyilvánvaló tehát, hogy ennek a módja is más, mint amit korábban jónak láttunk. Az új helyzet félelmetesen leegyszerűsítette a dolgot, s egyben irtózatosan meg is nehezítette." Hozzá kell azonban tenni, hogy az agrárproletariátus egy része, különösen egyes régi, 1919-es harcosok, azt is felvetették, hogy valamilyen szövetkezeti formát vagy kollektív gazdálkodást kellene szervezni ott, ahol arra az érdekeltek hajlandók.* Ezért ezzel az oldallal is vitát kellett folytatni. Az érvelés elég könnyű volt ebben az irányban, mert ezekkel az elvekkel szemben nemcsak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom és az 1919-es Tanácsköztársaság tanulságai álltak előttünk, hanem a konkrét helyzet is. Ezért fogalmazhattam akkori álláspontunkat így: „Beszélni sem lehet tehát másról, mint hogy a földreform a családi munkára alapított kisbirtok rendszerét építse ki. Semmi más módon nem indulhat meg a termelés a nagybirtokok romjain, és semmi más módon nem lehet önálló egzisztencia a földtelen szegényparasztságból, mint ezen az úton. Ügy kell tehát eltervezni a földreform megvalósítását, hogy az bérmunka nélkül dolgozó családi kisüzemeket teremtsen." Szembe kellett azonban már akkor nézni a szövetkezet problémájával. S ez számomra különösen nehéz volt. hiszen a korábbi években egyértelműen és szen* Nem érdemtelen megjegyezni, hogy a nemzeti összefogás jobbszárnyán elhelyezkedett politikusok szintén a kollektív gazdaság megteremtését hangoztatták azzal a céllal, hogy elriasszák a parasztság tömegeit a munkásosztálytól, s így meggátolják a földreform azonnali végrehajtását.