Für Lajos: A csákvári uradalom a tőkés gazálkodás útján, 1870-1914. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 4. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1969)
A földbérleti rendszer — bérlettípusok - Nagybérletek
na bizonyos eltérés, ha a telektőke becsértékét vetnénk össze az épülettőke becsértékével, alapjában azonban ez sem módosítaná a fenti képet. A gazdasági épületek jellegéből arra is lehet következtetnünk, hogy a háborút megelőző években — mérlegelve a gazdaság adottságait és az értékesítési lehetőségeket — a bérgazdaságok állattartásában is egyre világosabb vonalakkal bontakozik ki bizonyos mérvű szakosodás, kialakulóban volt e gazdaságok tenyésztési profilja. Az ászári kimondottan lótenyésztésre, a nagyszentjánosi a nem olyan régen felépített szeszgyári melléktermékekre alapozva szarvasmarha-tenyésztésre és tejtermelésre, a makki a viszonylag nem nagyszámú ménes mellett elsősorban sertés- és szarvasmarha-hizlalásra, a szendi szarvasmarha- és sertéstenyésztésre, -hizlalásra, a magyaralmási szarvasmarha- és sertéshizlalásra, illetőleg kisebb részben -tenyésztésre, a sági ugyancsak a szeszgyári melléktermékekre támaszkodva elsősorban göbölynevelésre, hizlalásra (a 4 tehénistálló közül 3 göbölyistálló volt itt) rendezkedett, illetőleg kezdett berendezkedni. Az állattenyésztés megváltozott struktúrája és az intenzív tartásmód mögött végül minden bizonynyal egy merőben megváltozott vagy legalább is átalakulóban levő növénytermesztési struktúra állt. Másképpen ilyen horderejű változást el sem lehet képzelni. A kapás- és takarmánynövények térhódítása, a talaj erőpótlás előtérbe nyomulása a termelési struktúra és az agrárkultúra általános színvonalát egyaránt érintve, nyilvánvalóan ugyanúgy átforgatta a régi extenzív és egyoldalú gabonatermesztés (ráadásul nyomásos) rendjét, mint ahogy a házi kezelésű gazdaságok esetében láttuk már. Egybefogva végül mindazt, amit a gazdasági épületek fejlesztése és bővítése kapcsán felvázoltunk, az épülettőke „fejlődése" alapján az egész korszak két egymást követő, egymáshoz bizonyos értelemben kapcsolódó, de mégis eltérő szakaszra látszik tagolódni. Az 1890-es évekig terjedő szakasz, úgy tűnik, akár a tőkegyűjtés, a tőkefelhalmozás korának is tekinthető. Ebben a szakaszban az agrártermelésből bérlő és tulajdonos által egyaránt kivett és tőle elvont tőke nagy része még nem került vissza a termelésbe. (Az elvándorló tőke útjának követése meghaladja e munka vállalt feladatát). Amikor azután az agrártőke-felhalmozás elérte az adott keretek közt lehetséges maximális pontját, s ezzel egy időben a szükség (több irányból ható kényszer) és a lehetőség az átváltozás valamennyi feltételét megérlelte, lassan-fokozatosan megindult a felhalmozott vagy felhalmozódó tőke visszaáramlása az agrártermelésbe. Fejlődésének nagyobb fokára csakis így tudott feljutni a mezőgazdaság. Innen nézve most már a szóban forgó második szakaszt, azt akár a beruházások—befektetések nagy korszakának is lehetne nevezni. Cselédlakások A puszták és majorok gazdasági épületei mellett ott magasodtak vagy lapultak a lakóépületek is. Amíg a gazdasági épületek száma és jellege alapján az állattenyésztés helyzetére vetődött némi, a növénytermesztésre pedig 20* 307
