Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
V. Földesúr és jobbágy
vidék középső és déli szakasza az ellenkező végletet képviseli (16,3, 18,2, illetőleg 18,2%). A nagy különbségek mögött, mint arra a Cserhátalja számítás útján nyert, kiugró szántóföld-atlagával kapcsolatban már utaltunk, bizonyára a tájegységenként változó terméshányadosok, az alapul vett három és félszeres terméstől való eltérések lappanganak. De hogy valamennyi tájegységben mutatkozik lefelé, még pedig nem csekély eltérés, abban az alapul vett kulcs talán alacsony voltán kívül nyilván paraszti föld-eltagadásnak is része volt. Számításunk korlátainak annál kevésbé lehet alapvető jelentőséget tulajdonítani, mert ha a dombvidéket a síksággal állítjuk szembe, a szántóföld százalékos megoszlása a kettő közt számítási alapon 36,7 — 63,3, az úrbéri tabellák szerint pedig 39,3 — 60,7%, lényeges eltérésről tehát nem lehet szó. Ugyancsak föld-eltagadásra vall, hogy a szántóföld tájegységek közti megoszlásának százalékos adatai most már közelebb állnak a népesség, mint a terület arányaihoz. Népesség dolgában az úrbéri tabellák — nem véve számításba a taksásokat, kikre nem terjeszkedtek ki — átlag 13%-kal több családfőt tüntetnek fel az 1760-i adóösszeírásnál, ami nagyrészt megleli magyarázatát az időközben eltelt tíz év népességnövekedésében. A legszilárdabb anyagi alapokkal rendelkező Cserhátalján inkább valamelyes visszaesés tapasztalható, igen csekély a dombvidék középső és déli szakaszának számbeli gyarapodása is, annál erősebb viszont ez a déli síkságon s a Duna mentében; Nagykőrös és Cegléd, a két tanyás gazdálkodást folytató „város" szemmelláthatólag nagy vonzóerőt gyakorolt a lakosságra. Lényeges eltolódás azonban az egyes tájegységek között a népesség számában nem következett be. Mindenesetre az a tény, hogy az úrbérrendezés leszögezése szerint kisebb szántóföldterületen több családfővel kellett számolni, az 1 főre eső átlagot illetően — pusztán a földművelést tekintve — az anyagi alap vékonyodását jelentette. S ez természetesen mély nyomokat hagyott a paraszttársadalom alakulásán. A telkes jobbágyok között a fél-, azután a negyed- és az egész telkesek szerepeltek legnagyobb számmal; így adódott átlagos teleknagyságként — valamennyi tájegységben egyformán— 0,6 telek (1 egész telekre pedig átlag 12 ha szántóföldet lehetett számítani.) Az 1V 8 —2 telekkel bíró gazdák száma általában csekélyebb, mint a 8 s több ökrösöké volt (ez alól azonban a Cserhátalja feltűnő kivétel), ami részben még a jószágtartás jelentőségét emeli ki. Egyes helységekben, főképp a déli síkvidéken szokatlan arányokat kifejező töredéktelkek (l 7 / 8 , l 3 / 8 , 31 / 32 , 15 / 10 , 13 /i G > 23 / 32 > 5 / 8 > 9 /i6' 17 / 32 > 35 / 32 , 3 / 8 > U / 3 2' 5 /i6> 9 / 3 2> ? / 3 2> 3 /i6' 5 / 32 ) bukkannak elő. Nyilvánvaló, hogy e községekben az úrbérrendezés idején még hiányzott a telekrendszer, s azért a meglevő jobbágybirtokokatmesterséges kategóriákba kellett erőltetni. De jól mutatkozik ebben a paraszttársadalomnak az igáslétszám alapján történő besoroláson nyugvó árnyalatokban gazdag, spektrumszerű, finom eloszlása is. Mindamellett az Urbáriumban mesterségesen leszögezett telekhányad — a belső telek-, szántóföld- és rétjárandóság együttes nagysága, azaz döntően a megművelt földben való részedés — korántsem fejezhette ki kellőképp a parasztság egész erőforrását és valóságos társadalmi megoszlását, mely ekkor még — kivált a síkságon — nagyrészt az állattartáson nyugodott. A kevesebb föld — több családfő ellentéte azonban, első pillantásra egészen megdöbbentő módon, a zsellérek roppantul megnövekedett arányszámában tükröződik. Nem szabad persze elfelejteni, hogy az úrbérrendezés mindenkit, aki nyolcadtelek-
