Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
V. Földesúr és jobbágy
A TÁJEGYSÉGEK. PROFILJA 91 tési forrása a zsellérségnek, melynek arányszáma igen magasra (13,3%) rúgott itt; erre mutat az is, hogy nincstelen viszonylag kevés: 13,2%-nyi akadt köztük; alacsony volt a 8 s több ökörrel rendelkező gazdák arányszáma (2,8%) is. Ezen a tájon is a nagybirtok terpeszkedett el (a helységek 83,3 %-ában, s ugyanezt az arányt érték el a szántóföldi majorságok is), amivel nyilvánvaló összefüggésben állt, hogy mindenütt az örökös jobbágyság s a puszta szokás szerint való szolgálat uralkodott. Ugyancsak a nagybirtok jobbágypolitikájával járt együtt, hogy elhagyott jobbágytelek csupán egyetlen községben fordult elő— abban, amely több kisebb birtokost uralt. A keleti síkság-keret másik, délibb szektorának: a Tápió mentének természeti adottságai annyiban különböztek az előzőétől, hogy ott valamivel jobban kifejezésre jutott az éghajlat kontinentális jellege, kevesebb előnyt nyújtott a talaj, s csaknem teljessé vált a fátlanság. Nagyobb eltérés mutatkozott településszerkezet dolgában. A terület és a települések összességében való részesedés adataiból ez még nem tűnik elő: bennük még nagyjából kiegyenlítettség tükröződik (12,0, illetőleg 11,5 %). Nem volt viszont közömbös a berendezkedés módja s a parasztság további sorsa szempontjából, hogy itt volt a fiatal, 1715 után létesült települések aránya a legnagyobb (11 közül 5). Puszta azért maradt így is bőven (0,7 jutott átlagban minden népes helységre), s ilyenformán egy-egy településre tekintélyes területátlag (55,3 km 2 ) esett. Főképp ez magyarázza, hogy a népsűrűség alacsony értéket (2,0 családfő 1 km 2-re) képviselt, jóllehet egy-egy községben átlag 110,7 családfő tömörült. A szántóföld itt viszonylag csekély kiterjedést ért el; az állattartás, nagyrészt szilaj formájában, sokat őrzött meg kezdeti egyeduralmából. A parasztság társadalmi megoszlását tekintve feltűnik a gazdag parasztok kiugró arányszáma (6,4%), a másik oldalon viszont itt ér el a zsellérség legcsekélyebb (5,8) százalékot — igaz, nem kevesebb mint 34,8 %-uk kénytelen pusztán két keze munkájából élni. Ezen a vidéken már a községek jelentősebb része (45,5%) tartozik több kisebb földesúr alá, s 90,9 %-ukban van az uraságnak gabonatermesztő saját üzeme. S hiába vallja magát minden egyes község népe szabadmenetelűnek: a közbirtokosság térfoglalásával nemcsak a szokás szerint való szolgálat túlsúlya: számos esetben robot-túlterhelés és sok pusztán heverő fundus jár együtt. Másik, nyugati oldalon, a Duna völgyében az éghajlat szélsőséges alakulása, homok- s délebbre szikkel tarkított vályogtalaj, fátlanság kapott hangsúlyt a természeti adottságok közül. Kiterjedését (az egésznek 28,9 %-a, 1 helységre jut átlag 99,2 km 2 ), a települések százalékos arányát (15,6), valamint a népesség adatait (helységenként 120,9, km 2-enként 1,2 családfő) tekintve a következő lépcsőfokot jelenti a tájegységek egymásutánjában. Azaz: itt már élesen kirajzolódnak a nyílt síkságra jellemző vonások: népessé duzzadt helységek s mégis csekély népsűrűség, mivel a településhálózat ritka maradt; nemcsak a tágas községhatárok feszítették ugyanis széjjel, hanem a számos puszta is : számuk a lakott helyekének nem kevesebb mint 2,8-szorosa. A nagy távolságokból, a puszta térségekből önként adódik az extenzív állattartás nagy fölénye; de nem csekély mértékű a gabonatermesztés sem. A jobbágynép társadalmi megoszlása a szélsőségek felé mutató differenciálódás képét mutatja, a módosak jelentős számarányával (5,6%, ezzel szemben zsellér 10,5%, amiből további 27,4% a termelőeszközökben szűkölködőkre esik), nyilván az árutermelés hatása alatt, melyhez a dunai vízi út jó segítségül szolgált. Nagybir-
