Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
V. Földesúr és jobbágy
paraszti önzés, hagyományos szinten megrekedt külterjes gazdálkodás: különkülön is, összegeződve is részesek ebben a komoly társadalmi következményekkel járó beszűkülésben. Túl azonban az objektív tényezők: egyfelől földesúri terhek, másfelől azok hordozására valamiféle lehetőséget nyújtó s ez korlátozó tényezők latolgatásán, van a kérdésnek szubjektív oldala is: anyagi lehetőségei s a rá nehezedő nyomás feszültségében milyennek érezhette helyzetét maga a parasztság? A terhek ténylegesen érzékelt súlya szempontjából nem volt közömbös: hogyan állt hozzájuk, milyen indulattal vette vállára őket? A kérdés megítélése során nem téveszthetjük szem elől, hogy a táj népe, eredetét tekintve, háromféle elemből tevődött össze. Először is azoknak utódaiból, kik már a török időkben is itt éltek, s aztán átvészelték a századforduló háborús korszakának szörnyű megpróbáltatásait; ez őslakók tudatában nemcsak eleik elbeszélése nyomán rögződött meg egy egészen más világ képe, hanem részben maguk is megértek egy korszakot, mikor úri felsőség közvetlen behatása nélkül, meglehetős kötetlenséggel, a maguk erejéből s belátása szerint teremtették meg itt-az új élet alapjait. Másodszor olyanokból, kik az országnak török uralom alatt nem sínylődött tájairól áramlottak ide, hogy bővebb, jobb földhöz jussanak s kevesebb terhet hordozva kötetlenebb életet élhessenek; és valóban részesei lettek egy kedvezőbb helyzetnek s bizonyos mértékig az új, önálló berendezkedésnek is. A harmadik, legkisebb csoportot külföldről bevándorolt jövevények alkották, kiknek telepítési szerződésük viszonylag kedvező helyzetet biztosított. A földesurasághoz való viszony szempontjából tehát mindhárom esetben előnyös pozícióból indult a fejlődés; lényeges különbség azonban, hogy míg a külföldiek többé-kevésbé meg is tudták tartani kedvezőbb helyzetüket, az első két csoportbeliek mögül hiányzott a hátvéd az úri felsőség elhatalmasodása ellen. S épp a korábban közvetlenül érzékelt jobb világ tudatában hat a parasztság hazai többségére fokozottan nyomasztólag a század dereka óta keményebben kézben tartó földesúri joghatóság, a majorságok jobbágyföldekbe hasító terjeszkedése, a szélesedő-súlyosodó kizsákmányolás. Igaz, akad község, melynek lakói helybenmaradásukat azzal indokolják, hogy elégedettek földesurukkal, számosan hangoztatják, hogy megszaporodtak uralma alatt; a Grassalkovich- és az Esterházy-uradalom falvai egyenesen azt vallják, hogy dicsekedniük kell „méltóságos uraságukkal". Itt azonban (még ha a „kell" kitételt nem vesszük is szó szerint), tudjuk, nyilvánvalóan nem volt hiány a két hatalmas főúr szépítő beavatkozásában; a hasonló módon vissza-visszatérő megfogalmazás nyíltan elárulja ezt. A földesuraság bizonyos fokú megértéséről tanúskodó konkrét, főképp számszerű adatok — gabona-, állat-, pénzkölcsönről, házépítési segélyről, aratóknak, kaszásoknak, olykor más robotosoknak adott kenyérről és pénzről, tartozások elengedéséről — mégis arra vallanak, hogy belátóbb nagybirtokosok, a maguk jól felfogott érdekében, többet törődtek jobbágyaik megtartásával, teljesítőképességük megóvásával. Már kisebb földesurak, kivált közbirtokosok uralma alatt sok az ellenkező tapasztalat; különösen megszívlelendő ebben a vonatkozásban a puszta telkek kérdésében adott válaszoknak nem egyszer a parasztsors mélyébe világító tanúságtétele. Leszámítva azokat az eseteket, midőn a jobbágy háza a hozzátartozó földdel együtt egyszerűen csak haláleset következtében vált elhagyottá, a paraszti válaszok 127 esetben adnak hírt pusztásodásról. A dombvidék
