Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)

V. Földesúr és jobbágy

középső részére mindössze 1 esik ebből, ugyancsak kicsi a Galgamente részesedése s főképp a Dunavölgyé, hol legtöbb a földre áhítozó szegény ember; annál több a paraszti elhatározásból pusztává lett házhely a Cserhát vidékén, a Tápió mentén s kivált a Duna—Tisza-közi hátságon, amely egymagában az összesnek 36,2%-át adja. A táji megoszlásban máris megmutatkozik két tényezőnek a szerepe: ahol túlsúlyban van a nagybirtok s az örökös jobbágyság, ott kerül legkevesebbszer sor arra, hogy a paraszt házát, földjét odahagyja; legtöbbször viszont ott, hol az urak többsége közép- és kisebb birtokos (még hozzá gyakran számos úr osztozik egy falu népén és határán), s röghöz kötött állapot nem gátolja elköltözésében a jobbágyot. De közelebbről tekintve: miféle okok bírhatták rá az egyes jobbágyot, hogy otthagyja házát, földjét, melybe annyi munkát, törődést ölt, gyakran a földesúr kezére engedve azt? Legtöbbször általában a nyugtot nem hagyó vágy: nehéz sorsában könnyebbséget találni. Ez adja a vándorbotot kezébe, hogy új otthont keressen Békésben, a Bácskában, Nyíregyházán; ez készti arra, hogy titkon szekérre rakva mindenét, ami mozdítható, házanépével együtt az éj leple alatt megszökjön falujából. Gyakoriságban következő ok, midőn annyi szántója s rétje sincs (mert ura nem juttat eleget neki), amennyiből megélhetne; még súlyosbítja a helyzetet, ha a kevés földhöz ráadásul sok robot járul, vagy pedig úrdolga, állami adó egyaránt nyomasztó, s még hozzá szűk a község legelője. Néha nyíltan napvilágra jön, hogy az ilyen elvékonyodott paraszti létalap hátterében az uraság allodiumot létrehozó vagy megnövelő akciója áll; arra is akad példa, hogy állami adóalappal, jobbágy-birtokállománnyal nem törődve, a földesúr egyszerűen „kiad" jobbágyain. Aligha nem lappang olykor hasonló szándék az olyan, ugyancsak gyakori esetek mögött, midőn ház és föld pusztává lételének közvetlen kiváltó oka a földesúr vagy a tiszttartó keménységében rejlik. Nem egyszer az úr udvarába berendelt asszony megcsapatásáig fajul a dolog, sőt egy ízben maga a jobbágy sem kerüli el a megveretést; önérzetes parasztember ezt már így sem hajlandó elviselni, hát még akkor, ha a föld is kevés, s hozzá sok a gyermek. Olyan is akad, aki ,,rossz erkölcsű", s az ezért kapott sok fenyítést elégeli meg; de enélkül is meg lehet érteni, ha egyik-másik paraszt azért áll odébb, mert földesura nem tetszik neki (s mert esetleg ráadásul még a robotteher is sok). További jelentős csoport, midőn volna ugyan megfelelő nagyságú földje a jobbágynak, de maga immár nem alkalmas megmunkálására s a velejáró terhek hordozására. Akár azért nem, mert cselédje, gyermekei otthagyták (például fia cselédnek, béresnek állt), esetleg feleség nélkül maradt, akár mert elöregedett s betegeskedik; ilyenkor nem tehet mást, mint hogy lemond telke egy részéről, esetleg egészéről, s elmegy, vagy önálló gazdálkodást feladva szolgálatra adja fejét. Az özvegy előtt sincs más választás, ha „gyámoltalan", azaz támasza nincsen, s ennélfogva elégtelen volt férje földjének megművelésére, mint letenni azt, esetleg máshoz férjhez menni ; a telek mindkét esetben pusztán marad. De ugyancsak földről való lemondás s gyakran szolgálatvállalás a következmény, ha a paraszt dögvész vagy más csaásp (például tűzkár) következtében „kiüresül értékéből" (azaz elveszti igásjószágát), szóval más elszegényedik, kifogy mindenéből. Olykor a kizsákmányoltatás okozta eladósodás is menekülésbe kerget; sőt „torkosság" (persze a falusi ember szintjén: azaz tovább nyújtózás annál, ameddig a pokróc ér) ugyancsak oda vezethet, hogy a gazda kipusztul „értékéből". Persze az elszegényedés, az