Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
V. Földesúr és jobbágy
ségen múlt ez, nem is a nép anyagi-technikai-tudásbeli felkészültségén; nagy része volt benne a településszerkezet alakulásának, annak, hogy a helységek kezdő évtizedekben kikristályosodott hálózatát a földesurak többsége a puszták benépesítésének gátlásával konzerválni igyekezett. A község magja és a használatban tartott puszták közt tátongó távolságot viszonylag intenzívebb gazdálkodással legyűrni csak a nagyobb autonómiával bíró Nagykőrösnek és Ceglédnek sikerült a tanyás gazdálkodás renszeresítése révén. De a rendelkezésre álló tágas terület hasznosítása nagyobbrészt itt is külterjes állattartással történt, akárcsak a többi helységben. S ha kivált a dombvidék egy részén már jelentős helyet vívott is ki magának a növénytermesztés, intenzív fejlődésének gyakran útjában állt, hogy a szántóföldet periodikusan újraosztották, s azért — mint maguk a parasztok vallották — nem művelték még az egyébként szokásos, amúgy sem nagyfokú igyekezettel sem. Amikor tehát Nyugat-Európában már ,,a mezőgazdaság forradalma" zajlott, vidékünkön — a sokhelyt kiterjedt kertkultúrát s itt-ott az ugar hasznosítását leszámítva — nemcsak hogy hagyományos művelésmód: még annak is többnyire elmaradottabb változata járta. Csekélyebb lévén ilyen módon a mezőgazdaság eltartó kapacitása, érthető, ha már egyik-másik község a maga határát még az általa használt pusztával kiegészítve is szűknek kezdi érezni. így panaszolják a peregiek, hogy bár Imrefa puszta határát is bírják, szántóban, rétben egyaránt szűkölködnek, s a földet 3/4, 2/4 és 1/4 házhelyekre kellett osztaniuk. A viszonylagos földbőség ellenére a jobbágytelkek aprózódásával sok más helyen is találkozunk, anélkül hogy ez a negyedrésznél, amit nem egyszer a zsellér járandóságával vesznek egyenértékűnek, kisebb töredékig haladna tovább. Számos földesúr között megoszló falvakban az is gyakori, hogy egyik-másik úr birtokán fél házhelyesnél módosabb jobbágy már nem található. Itt azonban a döntő ok már nem abban rejlik, hogy a hagyományos művelésmódot követve, a népesség növekedésének adott fokán a megélhetés keretei telítődtek, hanem a földesúri kisajátításban. A szentlőrinckátai 3 köteles jobbágyok, kiket korábban, mint másutt is, egészhelyessel vettek egyenértékűnek, így jutnak földesúri „leszállítás" révén 2 köteles sorba, s kénytelenek br. Péterffy János részén robotban annyi munkát végezni, hogy az nem 2/3-, hanem egészhelyes gazdának is sok volna. De a földesúri terjeszkedésen túl annak is része van a rendelkezésre álló föld elszűkülésében, hogy gazdag parasztok egyfelől nagyszámú jószágot tartanak, minden korlátozás nélkül, a közös legelőn, másfelől, részben az egykori szabad foglaláshoz ragaszkodva, bizonyos fokú földmonopóliumot gyakorolnak, ami hozzájárul ahhoz, hogy a felnövő nemzedék egy része s az újonnan jövők szántóhoz, réthez már bajosan juthatnak. A különben igen tekintélyes határú Abonyban a földesuraknak kell közbelépniük, hogy a lakosság egy része föld nélkül ne maradjon: az egyszer már egész helyekre osztott szántókat és réteket újra fölmérvén, több, de kisebb terjedelmű egész telket formálnak belőlük. S míg a helységek egy részében az elhagyott házakhoz tartozó földeket egymás közt osztogatják fel a jobbágyok, a nagy többségben a puszta házhely ismeretlen. Ha lenne ilyen, jelenti ki több falu népe, tüstént akadna, aki felvállalja (Nagykáta, Alsónémedi), kettő-három (Bugyi), sőt tíz is (Dunaharaszti, Taksony), ha lenne több föld, naponként szaporodnának, vallják több községben; Tóalmáson odáig haladt már az „elnépezés", hogy két házat is találni egy házhelyen. Majorságok terpeszkedése, másokat kizáró gazdag
