Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
V. Földesúr és jobbágy
megnövekedett jelentőségének alakító hatása alatt — hogy ki milyen „helyes" gazda: azaz már a formálódó jobbágytelek a pénzbeli teher kirovásának alapja. Néhány olyan — kétségtelenül csak szórványosan előforduló — szolgáltatás említésével zárhatjuk a földesúri terhek sorát, melyeket az úrbérrendezés tilosnak bélyegzett. Csornádon, Foton, Rákospalotán, Kerepesen arra kötelezték a jobbágyokat, hogy trágyát hordjanak az uraság rétjére, illetőleg szőlejébe — nem vitás, hogy azt, ami a maguk jószága után maradt vissza. Ahol garádnak rakták fel vagy eltüzelték a trágyát — mint a síkvidéken általában —, az ilyen megterhelés nem érintette érzékenyebben a falu népét; néhány dombvidéki, soványabb talajú helységről azonban konkrétan tudjuk, hogy időnként trágyázták földjeiket. Egy másik szokatlan szolgáltatás: amikor Prónay Gáborné — más helységben — kúriát építtetett magának, tápiógyörgyei jobbágyai kénytelenek voltak a kőműves mellé segítőket fogadni s nekik búzát, sót, bocskort, készpénzt is adni. A szadaiak és a veresegyháziak a váradi káptalan szadai házához tartoztak pénzen szolgálót fogadni. Ugyancsak az Urbárium előírásaiba ütközött a 12 forintnyi bontakozó pénz, mellyel Monoron találkoztunk. Mint ahogy az az — 1768-ra már túlhaladott — gyakorlat is, hogy Cegléden a háznak, szőlőnek eladója a vételár hatvanadrészét, Abonyban az özvegy vagy a gyermek házzal bíró gazda elhunytakor 12 forintot volt köteles fizetni földesurának. Hogyan lehetne ezek után pár szóval megvonni a táj jobbágyaira nehezedő földesúri terhek mérlegét? Ha a dunabalparti Pest megyét az ország nyugati s északi részével vetjük egybe, hol a majorságok terjeszkedése — a maga többrendbeli súlyos következményével — ekkor még jóval előrébb tartott, az összehasonlítás eredménye határozottan kedvező; már kevesebb az előny területünk oldalán, ha a mérleg másik serpenyőjébe az úrbérrendezés előírásait helyezzük. A legsúlyosabb jobbágyteher : a robot dolgában — a községek kisebb részét, köztük kirívó eseteket leszámítva — általában kedvező a helyzet; már a természetbeni szolgáltatások inkább a rendeletben megszabott szint fölött mozognak valamelyest; s határozottan súlyos — és piaci lehetőség híján még súlyosabbnak minősülne —• a pénzbeli megterhelés. Reális kép megrajzolásához azonban annak felvázolása is hozzátartozik, ami a terhek ellentételét alkotta: hogy azok viselésére a parasztot a föld, egyéb termelőeszközök, haszonvételek bírása mennyire tette képessé. Ebben a vonatkozásban vidékünk népe kétségtelenül jobb helyzetnek örvendett az országos átlagnál. Nem is annyira a jó magabíró gazda szántóföldjének — vagy ahogy már számos faluban egység gyanánt fokozatosan körvonalozódik: a házhelynek — nagyságában mutatkozik meg ez; a paraszti vallomások különben is aligha tárják fel teljes egészében. Hanem — tekintettel a jószágtartás nagy jelentőségére a vidék gazdasági életében — legalább ugyanolyan súllyal az állatállományban s az annak létalapját alkotó legelőterületben (nem feledkezvén meg a „kertekről", a helyenként tekintélyes szőlőről, a regálebérletekről sem). Egy-egy gazdának itt — kivált az alföldi jellegű részeken — az átlagosnál kétségtelenül jelentékenyen nagyobb mezőgazdaságilag hasznosítható terület állt rendelkezésére a viszontagságos történeti sors és a termelőerők ebből eredő fejlődési visszamaradása következtében. De ugyanakkor meg kell látni azt is, hogy ez a fázisbeli elmaradás egyúttal a terület kisebb hatásfokú kihasználását jelentette. Nemcsak a csekélyebb népsűrű-
