Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)

V. Földesúr és jobbágy

parasztot, hogy a kétféle dézsma céljára gazdasága s háztartása szorosan vett szükségletén felül 25%-kal megnövelje szántóföldi termelését (amihez azután még a katonaság kenyér-igényének kényszerű előteremtése járult). Amióta azonban a növénytermesztés kezdte elfoglalni megillető helyét az állattenyésztés oldalán, mindinkább jelentkezett a dézsmának paraszti szorgalmat bénító, termelést korlátozó hatása. Mennyire terhesnek érezte a föld népe, hogy minél jobban igyekszik, minél többet produkál, annál több jut belőle kizsákmányolójának, látható abból, hogy a földesúr részére hányad szerint való dézsmaadást jó néhány helyen igyekezett megkerülni. Egyik módja volt ennek a termés mindenkori alakulásától független, állandó mennyiség szolgáltatása, feltéve, hogy sikerült ebben megállapodni a földesúrral. Legtöbbször a kender (s a kevesebb helyen termesztett len) esetében került erre sor, nem hiába állította fel az Urbárium is éppen a rostnövényekre vonatkozóan a természetben adandó dézsma, vagy helyette fonal alternatívát. Arra is adódott példa, hogy meghatározott mennyiségű kendermagot kívánt az uraság; már többször fordult elő, hogy bizonyos számú fő vagy marok (tilolt, héhelt) kendert; leggyakoribb volt fonal vagy zsák követelése, amiben már a paraszt-fehérnép bizonyos mértékű robotoltatása is rejlett; egy ízben lenolaj szolgáltatásáról is történik említés. A rostnövények után a kukorica esetében fordult legtöbbször elő, hogy sikerült jobbágygazdaságonként évről évre változatlan mennyiségű szemben megegyezni a földesúrral. Volt arra is eset, hogy a káposzta dézsmáját állandó számú fejben szabták meg ; Nagykőrös pedig a bortermés kilencede helyett adott rögzített mennyiségű hegyvámot. A gabonadézsma terméstől független megszabása azonban kivételnek számított (Csővár); a szorosan vett szántóföld vonatkozásában inkább a másik módon kerülhetett sor annak elhárítására, hogy a dézsmálás a szorgalmat sújtsa, ti. a kilenced pénzen való megváltása révén. Néhány község — főképp a síkvidéken — nem is sajnálta a pénzbeli áldozatot, ha ennek árán a természetben való dézsma-adás egy részétől (így a kender-, bárány-kilencedtől) vagy egészétől meg tudott szabadulni. A természetbeni szolgáltatások második csoportja : a konyhára valók (culinaria) mind mennyiségükben, mind összetételükben igen tarka képet mutatnak (sokszor még egy-egy falun belül is más-más úr felsősége alatt). Helyenként, főképp az alföldi részeken még világosan felismerhetők a majorságok megalapítását megelőző gyakorlat maradványai, midőn a paraszti szolgáltatásoknak pusztán a földesúri háztartás szükséglete szabott mértéket. A fejlődésnek erre a szakaszára — csakúgy, mint a robot esetében — az a jellemző, hogy hiányzott annak rögzítése: miből s mennyit kell adni az uraság konyhájára. Amikor a földesúr megjelent a községben vagy Pesten „mulatott", magát, családját, házanépét el kellett látni étellel-itallal, lovait a szükséges szénával, abrakkal. Nemcsak a mennyiség volt ilyen módon tágítható a pillanatnyi igénynek megfelelően: a konyhára valók köre is túlterjedt, azon, ahogy azt egykor az 1514-i bosszútörvény (1 egész telektől 12 csirke, 2 lúd, 10-től 1 sertés), majd az Urbárium (2 csirke, 2 kappan, 12 tojás, 1 icce kifőzött vaj, 30 telektől 1 borjú) megszabta. így egészült ki a sor például Tápióbicskén káposztával, Tóalmáson tejföllel, liszttel, gyertyával, s kapcsolódott a tulajdonképpeni konyhai „ajándékokhoz" — országos viszonylatban szokatlan módon — széna (és Pereg esetében abrak) adásának kötelezettsége. Érdekes megfigyelni, hogy amikor gr. Fekete György Bécsbe költözik, bizonyos vonatkozásban birtoka jobbágy-