Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)

V. Földesúr és jobbágy

népének szolgáltatásai is ebbe az egyébként már túlhaladott állapotba fordulnak vissza. Igaz, nem a culinárék változnak ilyenformán: miután a majorság feloszlott, a szántási robot egy része helyett köteles Csornád, Fót és Rákospalota népe zabot szolgáltatni, nyilván a Pestre látogató uraság lovainak ellátására. Már a déli síkság falvaiban — Dunaharasztin, Peregen, Ócsán, Abonyban — a konyhára valókhoz csatlakozott (s részben még csatlakozik is) a széna-szolgáltatás, még pedig Ócsa egy részén a társadalmi helyzetet meghatározó „érték" függvényeként: a vonójószág­gal rendelkező gazdák adják igásállat-állományuk arányában, ki két-, ki négy-, ki hatökrös szekérrel. Mindebben nemcsak a síkon tartósabban konzerválódó régi állapot továbbélése figyelhető meg, hanem az állattartás túlnyomó — de részben már csökkenő — jelentősége is tükröződik. Az állattenyésztés szerepe még egy vonatkozásban kidomborodik: a jobbágyok vajszolgáltatásának kérdésében. Az Urbárium, mely a jobbágyokra háruló egyes terheket ellentételként megfelelő haszonvételekkel iparkodott kapcsolatba hozni, a számszerűen rögzített vaj-adót attól tette függővé: van-e a helységben elég legelő a tehenek számára? Területünk nagy részén (kivált a síkságon) viszont a szolgálta­tandó vaj mennyisége a fejős (borjas) tehenek számához igazodott, olykor köztük is különbséget téve aszerint, hogy előhasi, tavalyi borjas, öreg fejős stb. tehénről van-e szó. Már a többi konyháravaló adásának a falusi társadalom helyenként változó fejlődésének megfelelő tagozódás szabott mértéket: hol az, hogy milyen igaerővel, hol, hogy hány köteles földdel rendelkező, hol meg, hogy mekkora házhelyes, telkes jobbágyokból, zsellérekből stb. tevődött az össze; de arra is van példa, hogy a ház birtoka tette a kötelezettség alapját. Minderre persze csak akkor derül fény, ha a culináre-szolgáltatás megállapítása családfőnként történt. Jobbára ez a helyzet a déli-délkeleti síkságon; főképp a dombvidék középső és északi szakaszán azonban gyakori jelenség még, hogy az egy összegben megszabott konyhára valók egyetem­legesen terhelik a község népét. Együttesen történő megváltásuk is itt fordul leg­többször elő, ami ugyancsak arra vall, hogy elsősorban a nagybirtok törekedett, a földközösség bomlását sem siettetve, egy-egy helység jobbágyainak egybentartására. terület egészét illetően a kétféle módon történő szolgáltatás körülbelül egyen­súlyban van egymással, ha egyfelől a közös, másfelől az egyenkénti természetben való szolgáltatást és pénzbeli megváltást egybevesszük. A helyenként jól megfigyel­hető földesúri törekvés azonban világosan mutatja, hogy a fejlődés az egyenkénti megterhelés, a jobbágyok egyénenként való kézbentartása felé halad. A képhez az is hozzátartozik, hogy akad település, hol a culinaria követelése még nem tekinthet hosszú múltra vissza, néhány faluban pedig teljesen hiányzik. Ha a fejlődés kezdeti szakaszán a konyhára való — mennyiségének határozatlan­sága s igénybevételének esetlegessége révén — mutatott is a robotéhoz hasonló vonásokat, útjuk utóbb elvált egymástól. Az úrdolga általában „száma nélkül való" maradt, „amikor s ahogyan parancsolják" jelleggel; érthető dolog: a terebélye­sedő földesúri hatalom így tudta tetszése szerint kihasználni, árutermelő üzemének kifejlesztésével párhuzamosan megszaporítani. A konyhai ajándék viszont már összetételénél fogva is megmaradt eredeti, lényegében az uraság önellátását szol­gáló rendeltetésénél. Vajon, tojáson, csirkén, kappanon (illetőleg tyúkon) kívül — az uraság háztartása teljes ellátásának maradványaképp — általában lúdra, olykor tejre, pulykára, kenyérre, sőt sóra is kiterjedt; mennyisége igen változatosan

Next

/
Thumbnails
Contents