Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)

V. Földesúr és jobbágy

annak a törteli embernek is, aki örökös jobbágynak ajánlkozott. Bizonyos fokig beletörődést tükröz a taksonyiak nyilatkozata is: elköltözhetnének ugyan, de nem élnek vele, mert meg vannak elégedve földesurukkal. Elmélet és gyakorlat párhuzamának helyenkénti csorbulására, a szabad költözési jog tartalmának kiüresedésére vall az a körülmény is, hogy számos síkvidéki község népe még elhárítja magától az örökös jobbágy nevet, de szerződés helyett már szokás szerint kénytelen szolgálni földesurát. Részben ebből adódik, hogy a szerződéses helységek száma jóval kisebb a szabadmenetelűeknél: az összesnek csupán kerek harmadrésze. A dombvidéken még viszonylag több is a szerződés szerint szolgáló község; részben annak következménye ez, hogy egyes nagybirtokosok puszta szokás helyett jobbnak látták írott megállapodásban rögzíteni jobbágyaik tartozásait. Mindamellett jóval több példa van az ellenkező irányú fejlődésre: midőn a földesúr neki tetsző „szokással" cseréli fel az addigi kétoldalú szerződést, vagy pedig önkényes változtatással bevett szokássá formálja azt. Ez a folyamat a maga 42,6%-os részesedésével igen jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy a szokás szerint szolgáló falvak egészben véve az összesnek jó 63,5%-át teszik. A dombvidéken még meg is haladja valamivel a szerződésesről szokást követő állapotra süllyedt falvak száma az eredetileg is usus-hoz igazodókét; s ha az alföldi részeken fordított a helyzet, az csak a keleti perem-síkság helységeinek köszönhető. Valamennyi között az urbárium szerint szolgáló községek szerepelnek legkisebb: mindössze 3,1%-os arányszámmal. Ebből is látható, hogy míg a török uralomtól mentve maradt részeken az urbárium lett földesúr és jobbágy viszonyának legfőbb szabályozója, területünkön nem állt mögötte hagyomány. Egyes földesurak, jobbára hatalmuk megnövekedésével, a fejlődés későbbi szakaszában itt is megpróbálkoztak meghonosításával úriszéken, rendszerint a vármegyei hatóság közbejöttével. Ám a számszerű adatok világosan mutatják, hogy többnyire nem lett tartós életű: az urbárium mellett maradókénál csaknem kétszer nagyobb azoknak az eseteknek a száma, midőn az urbárium csupán átmeneti, még pedig rövidéletű szabályozásnak bizonyult. A parasztnép a legtöbb esetben nem vette be — Cegléden például egyszerűen papíron maradt —, hanem inkább azon volt, hogy mielőbb visszatérhessen a megelőző szokáshoz, esetleg szerződéshez. A fő ok, amiért a parasztság (pl. Tápióbicskén) az urbáriumoktól szabadulni igyekezett, azok rendszeresen visszatérő robot-megterheléssel járó előírásaiban rejlett. Mint az allodiumok fejlődésrajzából kitűnt, az újjátelepülést követő hosszabbrövidebb időn át az úrdolga úgyszólván ismeretlen volt ezen a tájon. S azután is, hogy a földesurak meghonosították, még pedig egyre növekvő hangsúllyal, a jobbágynép iparkodott lehetőleg elhárítani magától. Eleinte tucatszám akadt község, mely a robotolást pénzen váltotta meg; de végül is igazában csak a városnak számító Vác és Nagykőrös lakosai maradtak teljesen mentesek a robottól. A többi, ha fizetett is tovább váltságot, előbb-utóbb valami robotolásra — kaszálásra, fuvarozásra, favágásra stb. — kényszerült. Vagy pedig — s ez volt a gyakoribb eset — váltság helyett immár ingyen munkát követelt az uraság. Pusztán a kényesebb szőlőmunkák robotban való végzéséről voltak hajlandók lemondani nagyobb gazdasági érzékkel bíró földesurak, egyébként azonban egyik munkát a másik után varrták jobbágyaik nyakába. Egy kis felsorolás ízelítőt adhat arról: mi mindenre vették igénybe különböző