Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
V. Földesúr és jobbágy
(a háromköteles parasztföldeket kétkötelesre csökkentve, ld. Szentlőrinckáta), akár szökött vagy elűzött jobbágyok telkének elfoglalásával (Verség, Csővár, Galgagyörk). Mindenesetre jelentős változásoknak lehetünk tanúi, ha földesúr és jobbágy századeleji viszonyával vetjük egybe a jó fél évszázaddal későbbi állapotokat. Akkor még az urak többsége jobbnak látta a biztonságos távolból szemlélni a jobbágynép küszködését az elvadult táj megszelídítésének roppant nehézségeivel, s így a parasztság szoros személyi kötöttség nélkül és meglehetős szabadsággal vette a földet birtokába. Azóta azonban a földesuraság igen számottevő előnyomulása következett be, párhuzamosan a Habsburg-hatalomra támaszkodó úri felsőség megszilárdulásával. Főképp két tendencia erősödésében mutatkozott meg ez: egyfelől, hogy a jobbágy röghöz kötődjék, másfelől, hogy szolgáltatásai a földesúr kívánsága szerint alakuljanak. Amíg ugyanis a parasztság, mintegy a törökkori s az újjátelepülés idején is elterjedt kötetlenebb életmód folytatásaképp, az állattartás túlsúlyára jellemző mozgékonysággal változtatta lakóhelyét, a földesúrnak nem lehetett teljes hatalma fölötte. Szabadmenetelűből örökös jobbágy-sorba szorítani: erre törekedett tehát az uraság, helybenmaradóknál az elévülés elvével járó jogvesztést is felhasználva. Ha így sikerült a földesúri joghatóságot kiteljesíteni, már többnyire az sem okozott komoly gondot az uraságnak, hogy a jobbágy fokozott megterhelésére módot találjon. Leginkább még a külföldi jövevényekkel kellett kesztyűs kézzel bánni, mivel szabad költözési jogukat elvenni, telepítési szerződésben rögzített haszonvételeiken és kötelezettségeiken önkényesen változtatni bajos dolog volt. Arra azonban adódott példa, hogy a földesúr maga által — szabály szerint úriszéken — diktált urbáriumot vezetett be az addig érvényben volt kétoldalú szerződés helyett. Gyakrabban fordult elő ennél, hogy a helység számbeli és anyagi gyarapodására hivatkozva időnként megújította a szerződést, fokozódó tehertételekkel. Az sem volt ritka eset, hogy új szerződés kötése helyett önkényesen valami új követelést fűzött a meglevőkhöz, s miután ez állandósult, immár bevett szokásnak kellett tekinteni. Uj ,,szokás" is keletkezett eszerint a földesúr hatalomgyarapodása nyomán, szemben a régi hagyományos szokással, melyet eredetileg a törvény megváltozhatatlan erejével ruházott fel a nép tudata. S éppen mivel a földesúri önkénynek rendszerint szabad tere nyílt, midőn a jobbágy szolgáltatásait kétoldalú megállapodás, írásbeli rögzítés helyett puszta szokás szabályozta, ilyen esetben ért el legmagasabb fokot a földesúri kizsákmányolás, az „usus szerint tractáltak" esetében vált legteljesebbé a parasztság kiszolgáltatottsága. Örökös jobbágyság és puszta szokástól függő állapot, mint a 8. táblázatból is kitűnik, így mutat gyakran feltűnő párhuzamosságot. (A nyíl arra utal, hogy a jobbágyság állapota az utóbb említettre változott az előbb feltüntetettről a vallomások szerint. A törtek: x / 2 , 2 / 2 stb. azt jelölik, hogy 1—2 stb. falu népének csak egyik része tartozik az illető csoportba.) Feltűnő mindenekelőtt, hogy 1768-ban a helységeknek még mindig mintegy 46,4%-a vallja magát szabadmenetelűnek, bár időközben a földesurak mindenképp azon voltak (amire a paraszti vallomások csak egy esetben utalnak határozottan vissza), hogy alattvalóikat örökös jobbágy-sorba szorítsák. Ugyancsak szembetűnik, hogy síkság és dombvidék ebben a tekintetben fordított arányban áll egymással :
